Csenben, árnyékban

„Csak csendben, csak halkan, hogy senki meg ne hallja!” – szól a dal. Az utóbbi időkben gondolkodtam el rajta, milyen hatványozottan igaz ez az életemre. Itt vagyok én, a teljes életet élő, többé-kevésbé sikeres, fiatal nő, és egy csomó mindent nem tudok megosztani a környezetemmel abból, ami velem történik, amit megélek.

A minap elküldtem a pasimnak az egyik irományomat, hogy olvassa át, szerinte hiányzik-e belőle valami. Aszonta, hogy szerinte jó ez így. Lekötötte, érdekelte – illetve, szavait szó szerint idézve – olyan volt, mint a faszverő tehetségem: nincs mit hozzá tenni, vagy elvenni belőle, úgy jó, ahogy van. Teljesen elolvadtam. Ennyi kell, és ott csöpögök a képernyő előtt. Hát nem édes?

Egy hétig egyébként most házon kívül tartózkodott. A vége felé már a falat kapartam, pedig minden nap beszéltünk, illetve hébe-hóba üzenetet is váltottunk, amit külön nagyra értékelek, mivel megismerkedésünk után nem sokkal kerek perec kijelentette, hogy nem kenyere a telefon baszkurálása, az orrba-szájba levelezgetés, ezért ne is számítsak tőle online litániákra. Ettől függetlenül azért, ha megeresztek felé egy üzenetet, végül ilyen, és ehhez hasonló szóváltásokra vagyunk képesek:

Ő: Mikor élveztél utoljára, ribancka?
Én: Az előbb még azt írtam volna, hogy akkor, amikor itthon voltál, de azóta igazából tíz perce.
Ő: Mi történt?
Én: Aludtam, felébredtem, megkívántam, megcsináltam.
Ő: Ügyes kislány vagy, egészségedre.

Avagy:

Ő: Valljad be a mindent!
Én: Nincs mit…
[pár órával később]
Én: Na, talán most már van mit…
Ő: ???
Én: Elvileg jön Wolf.
Ő: ???
[fél óra múlva]
Ő: Már basznak, kislány?
Én: :D :D :D …még nem.
Ő: De széles a vigyorod…
Én: Mert vicces volt a kérdés.
Ő: Vicces? Mi ezen a vicces?
Én: A kérdés maga. Melyik pasi teszi fel ezt a kérdést szíve hölgyének…?
Ő: Mondjuk, kinek hölgye a legnagyobb ribanc a határban… mondjuk.

Hát nem orbitális mázlista vagyok, amiért ilyen pasim van?

És amikor azt írja: „Kedves, aranyos, a megfelelő pillanatokban kellőképpen alázatos kis ribanc vagy… nekem… Több élénk fantáziámat is sikerült veled valóra váltani, köszönöm neked, hogy partner vagy benne, nagyra értékelem.” Szóval, amikor ezt írja, kedvem lenne helyben indiántáncot lejteni, majd világgá kiabálni, hogy milyen édes, milyen aranyos, milyen cukorfalat. Mutogatnám a szavait fűnek-fának. De aki nem tudja, hogy tulajdonképpen mások számára sértő szavakkal cukiskodunk a másiknak, aki nem érti, hogy miért húz magához a liftben a nyakörvemnél fogva, miért pofoz meg kedveskedve, és én mindehhez miért vigyorgok, mint a vadalma, annak hogyan is magyarázhatnám el a kapcsolatunkat?

Megpróbáltam. Én beza, meg. Van néhány ismerősöm, akivel kiveséztük annak idején egy kicsit a magánéletem, tisztában vannak a kapcsolatom természetével, monogámiával kapcsolatos nézeteimmel is. Nem mondom, hogy elfogadják, de legalább nem hülyéznek le. Ha hasfájásom van, meghallgatnak, még tanácsot is igyekeznek adni. Úgy gondolom, ez több, mint amit a legtöbb embertől várni lehet hasonló helyzetben. Nos, az egyik lánynak a fentebb idézett, mély és számomra rendkívül kedves sorokat megpróbáltam tolmácsolni. Többet nem próbálom meg. Teljesen felesleges. Nem lehet pár mondattal lefesteni egy kapcsolatot sem. Pláne nem egy ilyet. Egyszerűen nem megy.

Akkor viszont mi legyen?

Sunyítok a család előtt, amikor megkérdezik, mivel töltöttük a péntek esténket. Valahogy nincs ingerenciám elmesélni, hogy tulajdonképpen egy újbudai bérelt lakás egyik ágyán múlattam azt az időt, és egymás után szoptam a farkakat, illetve üvöltöttem minden újabb seggbekúrástól, mindeközben magamban azon somolyogtam, miképp csapja az ágyhoz és szorítja le a pasim pehelysúlyú kis switch társnőmet. Hát… izé… egy ismerős házaspárral találkoztunk, vallom helyette – és igazat mondok, ők is ott voltak, hallottam, ahogy nyög a nő a szomszéd szobában. Iszogattunk, beszélgettünk – mert így is volt… vagy fél óráig.

A múltkor megkérdezte édesanyám, biztos vagyok-e benne, hogy életem párjának én vagyok-e az egyetlen nő az életében. Mármint szexuális értelemben. Ó, te jó ég, drága anyukám, ha tudnád…

És még hány meg hány apró szeletkéje van az életnek, amiről nem tudok beszámolni a családnak, pedig büszke vagyok rá, nem tudom elmesélni a barátaimnak, holott számomra nagy élmények, nem oszthatom meg az ismerőseimmel, pedig azok is hozzám tartoznak, általuk válok azzá, aki én vagyok.

Kezdem baromira megérteni a melegeket és a dilemmákat, amikkel nap nap után szembe kell nézniük. Mondjam, ne mondjam? Ha mondom, hogy mondjam? Folyton figyelni, állandóan vigyázni… A múltkor a születésnapom ünneplésekor borozgattunk anyuval. Beszélgettünk, és kissé sikamlósabb témákra terelődött a szó. Borzasztóan észnél kellett lennem, nehogy kicsússzon a számon valami, amiből aztán egy nagyon hosszú, nagyon kellemetlen beszélgetés kerekedett volna az ünnepi asztal fölött.

Egyszer talán majd ki is mondom ezeket. Hogy egyenes lehessek. Hogy igaz és őszinte ember lehessek a család, a barátok, az ismerősök és legfőképpen önmagam előtt. Egyszer majd megteszem. Majd eljön annak is az ideje, hogy átlépjem a saját árnyékom, és felhagyjak az attól való rettegéstől, ki vagyok mások szemében. Addig is gyűjtöm a bátorságot, és élem az árnyak életét.