Piercing – igen, nem, talán...?

Pantera nem befolyásolható kislány. Á-á. Vagy mégis…? Mert hát, az úgy volt...

Hogy volt egyszer egy tini kislány, aki imádattal csüngött szeretett apukáján. És apuka egyszer elpöttyintette (még valamikor a kétezres évek elején), hogy neki mennyire, de mennyire tetszik, amikor egy csajnak kő van a köldökében. Kislánynak sem kellett több, eszébe véste a dolgot: kő a köldökben szexi, ha megnövünk, kell egy ilyet csináltatni.

Aztán a kislány meg is nőtt, az évek elszaladtak, és hipp-hopp már minden második lány köldökében ott villogott valami fényes vacak. Márpedig divatot követni, a többiek után hosszú, tömött sorban vonulni sosem szeretett. Így elvetette a hasra kő ötletét.

Valami extra fémet márpedig igenis szeretett volna. A fülön található millió kis akupunktúrás pontot nem akarta volna megkockáztatni csipkésre lődözni, pedig nagyon tetszett neki a sok-sok füli egy fülben koncepció. Kellőképpen alternatív és polgárpukkasztó lett volna akkoriban lázadó korszakát élő visszafogott rocker énje számára is. Nos, ha az nem, akkor legyen nyelvben! De neeeeem. Az ott fáj... Meg amúgy is. Hát... Valljuk be, megfutamodott a vélhetően fájdalmas procedúra elől. A szemöldök randa, orrcimpában is volt már mindenkinek, a szeptum pedig akkoriban a bikák orrába vezetett karikára emlékeztette és mint olyan, taszította. És egyébként is, az orrpiercinges vajon mit csinál náthás időszakban...?

Teltek az évek, múltak az évszakok. Elszaladt a gimnázium, már az egyetemet is maga mögött hagyta, de a testmódosítás gondolata csak nem hagyta nyugodni, így végül a tizenéves korától őt végigkísérő nagymacskát, a feketepárducot varratta magára. Nem egészen úgy, nem egészen akkorában, nem egészen olyan formavilágban, mint megálmodta, de végeredményben elégedett volt szerzeményével. Fájt. Nem volt kellemes, azonban megérte. Valahol büszke is volt magára, mert a tetoválóművész három-négy alkalmasnak saccolta a mintát, és a várakozásokkal ellentétben két találkozással elkészült. Ezt nektek elvárások! Kemény ez a csaj!

Igen ám, de piercing még mindig nem volt sehol sem. Már-már le is mondott róla a felcseperedett, komoly kapcsolatban leledző női egyed, amikor következett egy kapcsolat ellaposodásból elkövetett nem is oly hirtelen szakítás, és ezzel berobbant az életébe a bdsm. Már nem félt megélni a vágyait, kimondani azokat, új impulzusok után kutatva merült el a számára egyik legérdekesebb szubkultúrában, és ezzel párhuzamosan egyre erősödött benne az igény intim piercing beszerzésére.

Egy napon a neten böngészve csodálatos, mellpiercinggel egybekötött testláncra bukkant. Azonnal felrémlett előtte, milyen dögösen festene valami hasonló rajta. Mondjuk egy swinger klubban. Hányan fordulnának utána, ki mindenki bámulná meg! Fürödhetne a tekintetek kereszttüzében. Ezt követték a keményebb vágyképek, amelyek már karika piercingekkel, mellsúlyokkal finom kötelekkel voltak átszőve, és a párduclány elveszett. Körbekérdezett, kit ajánlanak, hol, mennyiért dolgoznak, és egy héten belül már készen is volt a csoda ékszer, s a párduclány boldogan élt, míg meg nem halt.

Eddig a mese, és most következzék a pirinyányit komorabb valóság.


Nem mindegy, ki lövi be azt a piercinget. Nagyon nem. Az enyémet elbaszták. Nem jó helyen volt, ferde volt, az egyik nagyon a bimbó felső részén, a másik a tövénél is lejjebb. A jobb oldalit konkrétan olyannyira elbarmolta a csaj, hogy egy hónapig bírtam nézegetni a produktumot, utána annyira felcsesztem rajta magam, hogy inkább kerestem egy másik művészt, hogy rakja helyre. Meg kell hagyni, csodaszépen korrigálta a hibát. Persze, nem fájt az sem. Kicsit sem…

Hát egy frászt! Aki azt mondja, hogy a mellpiercing belövése nem fáj, az egy veszett nagy, hazug disznó. Fáj. Irtózatosan nagyon-nagyon-nagyon. Sokkal intenzívebb a fájdalom, mint egy lágy rész vagy gerinc környéki tetoválásnál. Bődületesen fáj. Viszont ez a fájdalom időleges. Átszúrják, bevezetik az ékszert, és már mehet is a delikvens az útjára. Elméletben ennyi. Vége a fájdalomnak. Max tíz perc. Aha. Csakhogy utána sem egy sétagalopp a dolog...

A két piercinges munkáját elnézve már jobban tudja okosnak vallom magam, Jar-Jar után szabadon, ezért leírok pár apróságot, ami talán hasznos lehet annak, aki mellpiercing készíttetésén töri a buksiját.

- Először is, nem az ár a lényeg. Nem is az, milyen csilli-villi szalonban fogad a művész vagy, hogy ő mennyire van kivarrva, teleaggatva piercingekkel. Helyet bárki bérelhet pár órára, a tetoválásokat, piercingeket pedig jó eséllyel, nem ő csinálta saját magának.

- Legyen a művész szimpatikus. Nem csak azért, mert le kell előtte vetkőznöd, hanem azért is, mert bármi kérdésed lesz később, nem mindegy, milyen stílusban kapsz választ, ha kapsz egyáltalán. A második tapasztalatom abszolút cuki volt. Sőt, szinte már túl cuki. A srác előre elnézést kért, és menet közben is többször elmondta, hogy rémesen sajnálja, hogy fájdalmat kell okoznia, higgyem el, neki ez egyáltalán nem buli, nem élvezi, sőt, nyugodtan mélyesszem a körmeimet a combjába, ha úgy könnyebb elviselni.

- Ha az illető közli, hogy feküdj le, és úgy próbálja megsaccolni, hova kerüljenek a lyukak, azonnal öltözz fel és uccu, keress mást. Állva egészen más a mell helyzete (legalábbis a női mellé), mint fekve. Ha nem vesz elő tollat és nem pöttyözi meg, hogy hol megy be és jön majd ki a tű, szintén kapd a nyakad közé a lábad, mert bizony random szúrás áldozata leszel. Ha azonban állva bemértek, kaptál két/négy szép pöttyöcskét, akkor nyugodtan helyezd magad kényelembe (hehe, jó vicc...), jó kezekben vagy.

- Figyeld meg, milyen anyagokkal dolgozik az illető. Legyen tiszta a kesztyűje, sterilek az eszközei. A testeddel ne játssz! Voltam puccos szalonban is, többszemélyes albi egyik szobájában is – a helyszín mindegy, a higiéniának mindenhol elsőrangúnak kell lennie.

- Előre kérdezgesd végig töviről-hegyire, milyen utókezelést javasol a szakértő, mert utólag lehet, hogy afeletti örömödben, hogy végre vége van, készen vagy, szaladhatsz hetedhét határon át hazafelé, vagy a sűrű káromkodás és sziszegés következtében elfelejtődik.

Én szétcincáltam a témában a netet, mindenféle youtube videót végignéztem, fórumokat nyálaztam végig, és persze a végére halálra rémültem. Gyógyulási idő: fél-egy év - prognosztizálták több helyütt -, de addig bőven begyullad, gennyedzik - sorolták a tapasztalatokat. Volt, aki véletlen kiszakította magának és egyebek. Akadtak horrofilmes kalandok. Saját tapasztalatom viszont teljesen mást mutatott. Ha odafigyel az ember magára, egy hónap alatt begyógyul. Biztosan tudom, mert különben nem szúrhatta volna újra másodszorra a jobb oldalt a srác.

Nem is különösebben komplikált az utókezelés, bár az tény, hogy néhány nap otthonlét sokat dob a helyzeten. Napjában többször érdemes Betadine-nal bekenni. Én fertőtlenítésre még használtam hirdogén-peroxid 3%-os oldatot is (patikában lehet kapni), amit óvatosan, fültisztító pálcikával vittem fel a seb környékére és a ki- és bemeneti járatok környékére is. Szépen leold mindenféle szennyeződést, a pálcikával kíméletesen meg is tisztítható a bimbó és az ékszer is. Van benne egy pici móka is, mivel a peroxid kicsit pezseg, míg dolgozik. Nagyon mulatságos látvány, és legalább érzi az ember, hogy történik valami. Ezen kívül természetesen bő vízzel érdemes megkínálni mosakodáskor, óvatosan törölközni (!!!) és ha valaki vállalkozó kedvű, akkor a felespohárba töltött langyos, sós vizes áztatást is megcsinálhatja (lásd youtube: salt soak percing aftercare). Néhány napig én is játszadoztam vele. Elég mókásan festettem, ahogy két poharat a mellemre fogva közlekedtem a lakásban, és közben a vízben ott lötyögtek a bimbók.

A ruhák is macerásak az elején. Sokan írták, hogy sportmelltartót hordtak az első időkben még éjjel is, mert az jól lefogta a melleket, nem mocorogtak. Én is kipróbáltam, azonban engem nagyon szorított, és emiatt borzasztóan fájtak a sebek. Egy olyan melltartó vált be végül, amiből egy kicsit kifogytam, így a merev szivacsbetét kissé elállt a bőrömtől, és ezzel távol tartotta a felsőbb ruharétegeket is. Kábé egy hét kellett hozzá, hogy nyugodt szívvel el merjek menni edzésre, addig nem nagyon ugráltam.


Persze, jogos a kérdés ezek után, hogy megéri-e ez az egész a hercehurcát? Szerintem meg. Őszintén szólva a bal oldali bimbómat is helyre kellene hozni, de ahhoz már majd csak szülés után szeretnék nyúlni. Addig marad úgy, ahogy van. Ennyire azért nem keresem a fájdalmat...

Szóval igen, megéri. Nekem abszolút megérte, mert az eleddig közepesen érzékeny mellbimbóim irtó gyorsan reagálnak most mindenre. Ez persze olyan tekintetben hátrány is, hogy kevésbé bírom például a csipeszeket, és ésszel megy a mellpofozás is, lévén, hogy az ékszerek be tudnak akadni. Ugyanakkor nagyon kreatívan lehet vele rögzíteni, irtózatosan változatos és csudiszépséges ékszereket lehet belepakolászni, hogy a másik fél képtelen legyen még csak a tekintetét is elfordítani róla felizgulás nélkül. Csupa-csupa nyereség. Személy szerint én nagyon megszerettem őket. Aki végiggondolja, hogy valóban kell-e ez neki, és a mérlegelés után arra jut, hogy megcsináltatja, úgy gondolom, nem bánja meg. Ráadásul, ha mégsem nyer a dolog, fáj, nem gyógyul, nem tetszik, bla-bla, bármikor meg lehet tőle szabadulni, nem úgy, mint a tetoválástól. Állítólag néhány óra alatt be is forr a helye.