Kamera által homályosan
BDSM Blogok »
Blog - Pantera »
Kamera által homályosan
Bejegyzések idő szerint
2020. 02. (1)
2020. 01. (2)
2019. 05. (1)
2018. 12. (1)
2018. 03. (1)
2018. 02. (5)
2018. 01. (4)
2017. 12. (2)
2017. 11. (2)
2020. 01. (2)
2019. 05. (1)
2018. 12. (1)
2018. 03. (1)
2018. 02. (5)
2018. 01. (4)
2017. 12. (2)
2017. 11. (2)
Néha az kell ahhoz, hogy az ember tisztába kerüljön azzal, ki is ő, hogy lencsevégre kapják. Furcsa dolog ez. Kívülről, más szemén keresztül tekinteni önmagamra. Tényleg, az ott, az vagyok én? Tényleg ennyire más vagyok, mint a fejemben élő kép?
Rendkívül meglepő volt tapasztalnom, hogy milyen mélyen beégett a tudatalattimba annak a lánynak a testképe, aki tizen-huszonévesen voltam. Aztán jött néhány fogműtét, mindegyik után egy-egy szájzár, és varázslatos módon fogyásnak indultam. Utána már csak meg kellett tartanom az elért súlyvesztést. És voilà, valamiképp ez is sikerült. Erősödtem, izmosodtam, a táncnak hála fejlődött a test tudatom, változtam, változott a ruhatáram, merészebben kezdtem öltözködni. Meztelenül mégis ugyanannak a lánynak láttam magam, mint évekkel ezelőtt. Mostanáig.
Jó, hát mellesleg is megfogyatkoztam, szó se róla, azzal nem lehet csodát tenni, viszont vagy a fények voltak nagyon jók, a fényképezőgép valami csodamasina, a fotós egy mágus, vagy valóban ez vagyok én. Aki visszaköszönt rám a képeken, az egy filigrán, csinos, arányos csaj volt. A párduc összeért a lánnyal.
Tényleg egy fotózás és több száz kép szükséges ahhoz, hogy az embert meggyőzze arról, hogy megváltozott? Miért nem látjuk ezt, amikor belenézünk a tükörbe? Miért csal meg minket a saját szemünk? Miért nem hiszünk a másik szemében tükröződő elismerésnek? Miért, miért, miért...?
Köszönöm az élményt és a felismeréshez segítést!
____________________________
Remélem,megbocsátja nekem Philip K. Dick, hogy kölcsönvettem remekbe szabott regénye címét.
Rendkívül meglepő volt tapasztalnom, hogy milyen mélyen beégett a tudatalattimba annak a lánynak a testképe, aki tizen-huszonévesen voltam. Aztán jött néhány fogműtét, mindegyik után egy-egy szájzár, és varázslatos módon fogyásnak indultam. Utána már csak meg kellett tartanom az elért súlyvesztést. És voilà, valamiképp ez is sikerült. Erősödtem, izmosodtam, a táncnak hála fejlődött a test tudatom, változtam, változott a ruhatáram, merészebben kezdtem öltözködni. Meztelenül mégis ugyanannak a lánynak láttam magam, mint évekkel ezelőtt. Mostanáig.
Jó, hát mellesleg is megfogyatkoztam, szó se róla, azzal nem lehet csodát tenni, viszont vagy a fények voltak nagyon jók, a fényképezőgép valami csodamasina, a fotós egy mágus, vagy valóban ez vagyok én. Aki visszaköszönt rám a képeken, az egy filigrán, csinos, arányos csaj volt. A párduc összeért a lánnyal.
Tényleg egy fotózás és több száz kép szükséges ahhoz, hogy az embert meggyőzze arról, hogy megváltozott? Miért nem látjuk ezt, amikor belenézünk a tükörbe? Miért csal meg minket a saját szemünk? Miért nem hiszünk a másik szemében tükröződő elismerésnek? Miért, miért, miért...?
Köszönöm az élményt és a felismeréshez segítést!
____________________________
Remélem,megbocsátja nekem Philip K. Dick, hogy kölcsönvettem remekbe szabott regénye címét.
Hozzászólások (31)
Meg amikor azt mondják, nem a méret a lényeg! Az is egy aljas hazugság!! :-))))))))
Egy szot nem szoltam sem fiatalsagrol, plane nincs szo misztifikalasrol (el nem cserelnem a jelenemet a multamra).. fogalmam nincs, ki mira, orulok, hogy levetted, mi a bajom (s hogy egyaltalan van) :)
A blognyito bizony egyfajta testkepzavarrol szol (utalom, mikor elcsepeltte, kozhellye valnak szavak, de pl. Ugy tehetek ellene, ha en meg nem ugy hasznalom), igy jon ide, amit mondtam.
Remelem, soraid eljutnak oda is, akit erint!
Bekebaratsag! :)
Ne haragudj meg, de neked, meg főképp mirának, meg sokmindenki másnak is az a baja, hogy agyon idealizálja a fiatalságot. Mintha valami mágikus, utópisztikus varázskorszak, véget nem érő, és pixelhiba-garanciás balzsamos naplemente lenne...nem az. Kurva sokszor csak kínos, frusztráló, lehetőségeiben korlátozott, és néha rohadtul fárasztó időszak, amit alig vársz hogy véget érjen, mert akkor lesz majd...mi is? Nagy lófasz, de mindebbe ne menjünk bele :)
Annyi a lényeg, hogy nem olyan könnyű megtanulni elfogadni a jót sem, de ez nem rendkívüli...
nem, nem azt jelenti
az csak a (z egyik) kóros esete
tagadhatatlanul a legismertebb, talán "leglátványosabb", és hát az, amelyikbe bele lehet halni :( (amúgy inkább az evészavar részébe)
de testképzavar, mikor kórosan túlsúlyos nem veszi észre/látja kövérsége fokát (nem, nem arról van szó, ha nem zavarja/"elfogadja), de a túlzásba vitt izomépítés (mert nem látja még magát elég izmosnak), az amúgy "normális" orral való szélsőséges elégedetlenkedés szintén...
(fontos, hogy a realitásérzéke hagyja cserben saját magával kapcsolatban... önmagára irányul a téves észlelés/értékelés, másokat, esetleg ugyanolyan adottságokkal rendelkező más embereket meg "reálisan" lát)
nem minden fajta szarka farka tarka, csak a tarka farkú...
:)
Azért nem ugyanaz...és nem mind1, hogy tanya a bakonyban, vagy banya a takonyban :)
Ha már reklám...nem Dick, de ez megvan?:)
http://www.imdb.com/title/tt3230854/
ne fogadjuk már el önmagunkat!
vagy ne teljesen.. vagy ne eléggé...érted...
ne punnyadjunk bele a megelégedésbe, haladjunk valamiféle több-jobb-szebb-értékesebb felé... de a nem-megelégedés ne legyen gátja se szinte semminek... ne kössön gúzsba...
rettegek-viszolygok az önmagukkal elégedett emberektől
pont, mint a normálisoktól
(bármi kitelik tőlük)
Nem, nem ez volt a címe. Dick előszeretettel forgat ki a klasszikus, ha úgy tetszik, adottnak vélt gondolatokat, ideákat. Jelen esetben mondást. Hatalmas játékos. Polcomon a könyv, bár idézni nem tudnék belőle. :) (Azt hiszem, cyberpunk íróként tartják számon. Övé a Szárnyas fejvadász ötlete, az Emlékmás eredetije, és ebből a regényből is született filmváltozat, igaz, csak animációs formában.)
Rákerestem a neten in, de nem vagy benne biztos, reklámnak minősül-e, ha ideteszem a Libri linkjét...
Remélem, segítettem.
(vagy fordítva? a csúnyaság belülről fakad? hány külsőre szép, mégis elrettentő-visszataszító ember van... )
(nem divatként, nem egyéb hülyeségként)
ha közhely, ha nem :)
Azonban az kétségtelen, hogy az önmagunk elfogadása nem azon múlik, hogy fiatalon szépek voltunk-e vagy se. Én se arról írtam. Hanem arról, hogy amikor elégedetlenek vagyunk önmagunkkal, elég visszanéznünk a fiatal éveinkre, hogy tudjuk, az se volt olyan borzasztó, mint amilyennek épp akkor megéltük.
Hazudni pedig soha nem kell senkinek. Nem lehet mindenki a gimi szépe, vagy a falu bikája.
Mert létezik ebből a rögzült állapotból kivezető út!
Ez mindig kéz a kézben jár a személyiség kiforrásával és erősödésével.
Node nem ez a lényeg...pusztán technikai kérdés, de annak a könyvnek nem "tükör által homályosan" volt a címe?:)
aztán van, hogy rögzül
és hiába a sok pozitív megerősítés, esetleg nem változik
A kérdés az, hogy a sajátja hogyan alakult ki?
Mert amit én erről valaha is hallottam, vagy olvastam, az bizony legtöbbször küldő tényezők miatt volt. Ebben az esetben pedig nem beszélhetünk független saját véleményről, hanem a külső hatások révén kialakult saját önképről.
Ezek a külső tényezők pedig sokfélék lehetnek, kezdve a gyerekkortól a felnőtt kori csalódásokon át bármi. Senki se úgy születik meg - kivéve, ha spéci rendellenességgel születik, mint például az idegen test érzés a saját testünk esetében, hogy példát mondjak - hogy eleve kövérnek, soványnak, csúnyának, vagy bárminek látná magát.
Hanem a külső visszacsatolások hozzák létre a belső valóságot.
Persze lehet ennél egyszerűbb is a képlet, de ritkán az. Mivel nem vagyok pszichológus, csak a saját tapasztalataimra hagyatkozhatom e téren. A környezetemben látott dolgokra. Vagy saját életemre.
Egy kiforrott személyiség, aki testi-lelki egyensúlyban van, azt nem érdekli mások véleménye.
Ha nem vagyok olyan akkor mit fognak szólni a többiek?
De most őszintén: hány ember látja magát - nem csak testileg - objektíven?
A nők körében különösen gyakori, hogy elégedetlenek magukkal......aztán telnek az évek........előkerülnek régi fényképek, és elcsodálkozunk, hogy milyen jó nők/férfiak voltunk......
A sokadik X után pedig már örülnénk, ha legalább önmagunkra, fiatal kori énünkre hasonlítanánk!
Aztán jön a felismerés a nagy igazság: nincs rossz kép.....csak kellő időnek kell eltelni, hogy újra lássuk.
MIért? MIért? Miért?......mert a kép amit látunk szoros összhangban van a belsőnk lelki rezdüléseivel. Ezért nem hiszünk kívülállóknak. Csak saját magunknak. Amikor már mi magunk is megérünk az igazságra. :)))