Dobozolunk

Dobozolunk. Így működik az ember. Azt mondják, nem a külső számít, nem a ruha teszi az embert. Persze, ez mindaddig igaz is, míg egy szaunában, egy szál semmiben látjuk először a másikat. Egyébként, akárhonnan is nézzük, az első benyomás alkotásakor igenis figyelembe vesszük a külső jegyeket is. Én is bedobozoltam a lányt, akivel tavasszal megismerkedtem. Megláttam, és dobozba gyűrtem, aztán felpakoltam a megfelelő polcra, és hosszasan ott is felejtettem. Egészen addig, míg egy beszélgetés darabjaira robbantotta nemcsak a dobozát, de a polcot is, ahová felszuszakoltam.

Ő képviseli mindazt, ami én lassan már nem vagyok. Művészlélek, fiatal, bohó, előtte az élet. Ennek megfelelően lelkes, vidám, szétszórt. Kicsit alternatív, tele tetoválásokkal, piercingekkel és raszta hajjal. Zenél, táncol, énekel. Övé a világ, hát nem? És itt vagyok szemben vele én, a sokat látott, piercingekből, rasztából kinőtt, komoly nő, megannyi tapasztalattal a hátam mögött. Üljünk le, beszélgessünk. Majd osztom az észt a kisebbnek. Gondoltam én.

Erre kiderült, hogy ennek a csitrinek majd’ annyi tapasztalata van az élet bizonyos területén, mint nekem, ha nem egyenesen több. Nem is tudom, hogy jutottunk a géllakkozástól a pasikig, a szexig, de egyszer csak már erről folyt a szó. Illetve, inkább csak ő beszélt. Nekem néha-néha kellett pár bátorító szót közbeiktatni csupán.

Ez a kislány velem szemben olyan fesztelenséggel tárta elém élete történetét, amihez nekem évek kemény munkája kellett, hogy elérjem. Elmesélte, hogyan vesztette el tizenévesen a szüzességét – majdhogynem véletlenül, ha tetszik már-már fogadásból, csak, mert ideje volt. Csakhogy, szakadt a gumi, derült ki reggelre kelve. Aztán miképp értesítette a saját családját a balul sikerült estéről, és hogyan vitte el anyukája a nődokihoz esemény utániért. Ehhez képest az én story-m habakuk. Az első is, az első esemény utáni is. Ám a történet nem ért véget.

Meghallgattam, hogy a koleszban miféle meleg pornót néztek mellette a lányok, így nem tudott nem odafigyelni. Elmesélte azt is, amikor egyik barátnője beszámolt neki arról, hogy mennyire élvezte, amikor kölcsönösen lepisilték egymást az akkori pasasával. Egyszer csak a kézfejére tévedt a tekintete, elnevette magát, és azt mondta, hogy egyébként annyi farok fordult már meg a kezében, mint a kurvaélet. Persze, mindennek a pia az oka: ha iszik, szukás lesz, és olyankor a jó isten sem állítja meg, ha pasit akar szerezni. (Ezt az érzést én is jól ismerem – szúrtam közbe.) Volt, hogy minden nap más sráccal ment haza, mert akkor éppen az esett jól. Tudott olyanról, aki épp vele csalta meg a barátnőjét, volt olyan is, aki várandós asszonykát hagyott otthon, és akadt, aki épp vele csalta meg a szeretőjét... is. Persze nem csak srácokkal kavart, volt az évek során barátnője is. Volt ott minden, nyali-fali, ahogy illik. Semmi kecmec.

Ott ültem vele szemben, próbáltam összerakni a szétszórt, világmegváltó kislány képét azzal a fesztelen ribancéval, aki a maga alá húzott lábbal ült a kanapémon, és elképzelhető, hogy sokkal többet tudott már az élet dolgairól, többet élt meg és tapasztalt röpke kis élete során, mint én eleddig összesen. Vajon mindenkivel ilyen nyílt? Vagy csak velem, mert egyébként is nagyon kedvel? Fogalmam sem volt. Csak ültem, és azon gondolkodtam, mekkora egy képmutató vagyok. Azt gondolom, nincsenek előítéleteim, nem kategorizálok, mindenkit próbálok úgy látni, amilyen, és szeretettel, kedvességgel fordulni felé. Mert mindenki megérdemli a kedvességet. Erre itt ez a kiscsaj, és a róla kialakított képet egy pillanat alatt ripityára zúzta. Márpedig, ha szétzúzta, akkor igenis kellett már lennie egy dobozának. Amiből most végérvényesen kimászott.

Igen, ember vagyok, dobozokból építkezem. De mihez kezdjek most ezzel a lánykával? Két dobozba pakoljam? Egyik kezével ide, a másikkal oda lógjon be? Vagy hagyjam dobozon kívül kóricálni? Ember vagyok, és mint olyan, kategorizálok. Inkább összetolok a számára két dobozt. Átmenetileg. Amíg megfejtem.