"Kapuzárási" nyugalom...

Az idén, ha minden jól megy várhatóan betöltöm a negyvenet, de ez persze engem egyáltalán nem érdekel, nem mozgat…
Van, aki ezt elhiszi magának, vagy másnak?
Persze elvben nincs az ember életében előre, a számokban megírt olyan objektív fordulópont, melytől „minden” más, így a negyven is csak egy a sorban, a fogaskerekek hasonlóan fognak működni jövőre, öt, vagy tíz … év múlva is, hacsak nem történik valami váratlan krahh, legfeljebb kicsit kopottabban, nyikorgósabban.
Mire akkor ez a bűvös és közismert „pánik”, miért dramatizáljuk, misztifikáljuk szinte mindnyájan valamennyire. Nos a választ, a nagy objektív igazságot én se tudom, de a saját érzéseim, mivel ez egy elektronikus és picinykét nyílt napló, megpróbálom megörökíteni magamnak. Természetesen lehet, hogy a blog egy sm jellegű oldalon valamennyire a témával kapcsolatos érzéseimről is szólni fog és személyes lesz, nézzétek el.
Általában véve miért bűvös a negyven? Elsősorban férfiszemmel és érzésekkel tudok rá válaszolni magamnak és másnak, mert lassan de egyre határozottabban érezzük magunkon az elhasználódás, amortizáció jeleit. Akinek alkati előnye van, vagy fitten vigyáz magára, az kevésbé, magamfajta talán jobban. Nem panasz. Az, hogy a hajnali merevedés a régi poén szerint ilyenkor már inkább hátul, deréktájban jelentkezik, lassan megszokott, a lapos izmos has keresztben tagolódni kezd, s ezt egyre kevésbé szégyelljük, s fizikai teljesítőképességünknek sem vagyunk már feltétlenül épp csúcsán, az sem titok. Bőven elegendő még erőnk az elvárható feladatokra, és egyébként is a buzgalom és lelkesedés helyett rutint, tapasztalatot, elismerést szereztünk és szerzünk a dolgokhoz való igényes hozzáállásunkkal mind a munka, mind az ágy körül. A kor előrehaladtával egyre kevésbé a lepedőcsatában vitézkedéssel, hanem a különleges hadvezéri képességeinkkel szeretnénk érdemeket szerezni, de azért tudunk és szeretünk még mindent beleadni néha…
Furcsán kinyílik a világ alig feledjük a húszas éveinket, mikor a tinitől felfelé minden lányt potenciális partnernek tekintettünk, de így negyven felé már a felső határ az érdeklődési körben is elmosódott…

Akkor mi a bajunk, nekünk akik így 35-től 39,9 évesen nekiállunk merengni, és pánikolni, hogy nemsokára itt a 40.
Azon kívül, hogy 25 éve „öregnek” gondoltuk a negyveneseket, és igen a testünk erre naponta figyelmeztet is, hogy már tenni is kellene az állagmegőrzésért legalább, talán az, hogy attól tartunk soha nem is érezhetjük magunkat (tizen-) huszon (-harminc) évesnek, és a fiatal lányok, akik talán izgatóan jól néznek ki, csókólomot köszönnek, (mert nem gondolják át,) és tatának képzelnek.
Ennyi?
Eddig sem tettem bennük nagy kárt, ezt a hátralévő időt esetleg már átvészelem így. (Meg aztán, ki tudja, hisz ők sem egyformák, találkozik az ember olyan csajokkal akár a kéttucatodik éve előtt, hogy érzelmi és értelmi szintjétől zavarba jön még a magamfajta „vén róka” is…, itt a pixin is laknak ilyenek ezúton is tiszteltetem őket ! )

Akkor tehát búsulni semmi ok, ünnepeljük ellentmondásos érzelmek nélkül ezt a szép kerek kort?
Ünnepeljük. ( Abból baj nem lehet.)
Mindazonáltal e „szép” kor viszonylag optimális esetben is az élet delelője, és mondhatni optimista hozzáálásnak, hogy még talán ugyanennyire számíthatunk.
Hogy sok-e ez vagy kevés, döntse el mindenki magában, de az kétségtelen egy kis belső „értékelésre”, önvizsgálatra, esetleg korrekcióra kiváló alkalom lehet. A korrekció alatt nem csak azt értem, hogy amint szoktuk néha megfogadjuk, hogy „újévtől” , vagy majd „holnap” ezt, vagy azt másképp csinálok, fogyókúrázom, leszokok erről- arról, többet mozgok szebb, vagy jobb leszek, hanem úgy „tényleg” belegondolni, hogy is áll az életem. (Életünk, bocs.)
Ha a válasz, köszönöm, jól, akkor vagy rendkívül szerencsések vagyunk, vagy nem gondoltunk mindent át. Ha a válasz jaj nekem, de szarul, akkor vagy renkívül szerencsétlenek vagyunk, vagy nem gondoltunk mindent át.
Az ördög a részletekben lakozik, miben jutottunk előrébb, lehetünk büszkébbek rá, mint tíz-húsz éve gondoltuk volna, mit szerettünk volna amit nemhogy nem értünk el, de ráadásul nem is arra haladnak a dolgaink.
Azt gondolom, ha van valamikor aktualitása annak, hogy új irányt, fontos változásokat tervezhessünk el, hogy a most kezdődő várhatóan még hosszú következő szakaszban is több legyen bennünk az elégedettség, mint a hiány a panasz, a negatív érzés, az pont ez az időszak, de legyen akkor már pont ez az évszám.
„Élj úgy, hogy ha lepereg előtted az életed filmje, legyen mire emlékezni.” Tartja a mondás, de valahogy a legtöbbünk mindig talál „kibúvót”, miért áldozza be az élményt a felelősségért, a jövőért, a családért, anyagiakért, rosszabb esetben a cégért, vagy a társadalomért. Ideig óráig fenntartható, kimagyarázható ez a hozzáállás, de hosszútávon nem kifizetődő sem neked (nekem) sem a családnak, cégnek, társadalomnak.
Egy (közel) negyvenes, így én is elérhetett (sajnos nem tök általános ez sem), sok mindent, ami egy fiatalnak még távoli jövő. Valami féle stabilitást, hátteret, mind családi, társadalmi, anyagi téren, mind ami mindennél fontosabb, egyfajta „bölcsességet” bizonyos élettapasztalatot. (A bölcsességet persze csak úgy önmagunkhoz, korábbi énünkhöz viszonyítom…)
Igazi kihívás ilyenkor újraértékelni a kívánságokat, terveket, vágyakat. Némelyet kipipálni, némelyeken tovább dolgozni, némelyek helyett újat felvenni a listára.
Mit ér a legnagyobb értékünk, a családi kör, annak nyugalma, kell-e érte „mindent”, akarom mondani, mi” mindent” kell feláldozni érte. Magunkat?


Akik olvasták régebbi blogjaim, vagy ismernek, tudják, s jó páran veregették is virtuálisan érte a vállamat, milyen szép, hogy a családért többek közt „perverz” (ma már rég tudom, mennyire nem perverz a bdsm felé érzett vonzalmam) vágyaim is kész voltam, s a mai napig vagyok képes feláldozni.
De negyven felé, ha nem is a kapuzárástól tartva, csak bizonyos dolgok tudatos újraértékelésével, igenis érik a helyzet, hogy feloldozzam magam (nem sokára? ) önkéntes áldozatom alól.
Sajnálom, és nem szeretném, ha emiatt akár a család is szétmenne, s máig nem tudom, hogy „csalva”, vagy a nekem szimpatikusabb, de úgy is nehéz „megbeszélve” keretei közt, sőt egyenlőre azt sem, kivel, mikor, hogyan, de tudom, lassan végleg túljutok azon a ponton, hogy lezárom magam előtt az oda vezető utat. A többi részletkérdés.
A kezdetektől sokan bíztattak, hogy hajrá, keressem meg odahaza a boldogság kék madarát, milyen szép is ez, de jelentem, bár logikus, hisz nem is azt kerestem, nem találtam meg. Sajnos azt sem találtam, kaptam, és bizonnyal adni sem tudtam, amiért elég áldozatot hoztam. Nagy árat adtam.
Ilyen könnyen nem mennék bele még egy próbába, mert a fő probléma nem az, hogy itt-ott változni, változtatni kellene mindkettőnknek, hanem GYÖKERESEN „kicserélődni”, átváltozni a másik kedvéért…
A másik kedvéért, de egyikünk örömére se. Mennyit adjunk fel az egyéniségünkből, igényeinkből, és miért. Játszunk meg, mondjunk le dolgokról a „másikért”, vagy lebegjünk úgy tovább kínlódva, mintha minden rendben lenne.
Ezer fontos dolog van egy kapcsolatban, amik annak értékét, összetartó erejét befolyásolják, s „csak” egyik a sorban a szex. Nem a legfontosabb talán, de fontos, nagyon is fontos. A férfiúi önbecsülésre, a harmonikus lelkivilágra, a szeretet kifejezésére (-fura egy bdsm oldalon ezt írni? Nem, itt a többség tudja, hogy a bdsm is, vagy főleg arról is szól), az egészséges életmódhoz, és számos dologhoz KELL, anélkül nagy a baj. (Szerintem akkor is, ha erre az igény is kicsi.)
Hiába van ezen túl közös család, élmények, vagyon vagy tartozás, szeretet, gondoskodás, bármi, ez nélkül nem teljes, sőt, álságos idilli képet látni és láttatni egy kapcsolatról.
Szerintem.
Negyven felé én nem ijedtemben próbálok kaput nyitni, „mielőtt” kívülről végleg rám zárják, hanem egyszerűen felkészülök arra, hogy a következő negyven vagy akárhány évre tiszta lappal, és tiszta lélekkel induljak.
Ezért nem kapuzárási” pánik”, hanem nyugalom kezd eluralkodni rajtam, de korai lenne azt állítanom, hogy minden eldőlt.
De valami elkezdődött bennem, belül változik, és az reményteli változás.
Nem panaszkodhatom az elmúlt 40-re, de kíváncsian tekintek a következőre.
Még néhány hónap…