Véletlen volt

Véletlen volt, hogy épp oda mentem ebédelni

Tényleg, mert nem kellett volna ott lennie. Ahogy nekem se.

Nem tudtam idegenként rá nézni. Ahogy ő sem.

A kávém jeges lett mire megittam. A kezem remegett, amíg egymással szembe ültünk. Ideges volt? Igen. Zavarban voltam? Nagyon. És ő? Látszott rajta valami elemi szintű meggyötörtség. Az a sötétzöld ing még jobban kihozta rajta azt ami annyira tetszik benne.

Remegett a lábam. Ideges voltam. És Ő is hasonlóan szerintem.

Üvölteni tudtam volna vele. Nekiesni. Kényelmetlen helyzetbe hozni.

De ez butaság, sőt hülyeség lett volna. Bármennyire is úgy érzem ő tehet sok mindenről, azért ez nem így van. Rettentően mindenért Őt hibáztatom. De ő is vétett, ezt tudja, ellenben én írok nem Ő.

Lehet, hogy a tavasz nem csak enyhülést hoz. Lehet, hogy a nagy szél nem csak a port söpri ki, hanem a ködöt is a fejemből. Megolvasztja a jeget bennem. Összetöri a sok fagyos gondolatom.

Sok mindenről beszéltünk. Volt értelme. Vagy lesz. De az is biztos, hogyha nem csillapodok le, az se neki, se nekünk nem lesz jó.

De kevés volt az idő. Amit a fejemben gondoltam, amit magányos estéken kitaláltam az nagyon úgy néz ki nem úgy volt. Saját magam kergettem olyan csapbába, amit én készítettem és én nem tudtam kinyitni.Saját falaim, halmokban gátak, kétségek. De végre beszélt.

Hülye voltam? Igen.

Azt hiszem össze kell szednem magam, mert ez így nem nem mehet tovább. Nem bízok benne, mert magamban kétségek vannak így őt hibáztatom. Pedig meg tud szelídíteni. Csak én vagyok vad.

Miért van az, hogy az ember egy üres szobában ülve kitalál dolgokat magának, és álmában is ezt a dolgot kergeti, majd ébren saját bekattant világa lesz az ellensége?

Ha alszom vele álmodok., boldog vagyok. Ha ébren vagyok miatta gyűlölködök.

Jobban szeretek aludni. Vele aludni.