Tovább gondolva...

Lehet hogy rossz az irány.

Azt hiszem mindent megpróbálok. Vagy megpróbáltam. De egyszerűen nem tudok változni, nem tudom visszafogni magam.

Ha nem találkozunk, szenvedek. Ha találkozunk repkedek, de utána valami hülye mély gödörbe lököm saját magam. És újra ugyanazokat a köröket futom magammal, keresem a problémát, elméleteket gyártok. Majd az egész kirobban belőlem és rá zúdítom.

Olyan vagyok mint a lavina. Ő meg higgadt. A higgadtsága meg felbosszant. És még inkább rá zúdítom magam.

Nem tudom, még hányszor fogom még rá zúdulni mint egy lavina, de félek hogy egyszer nem talál gátat ez az önérzetes, igazságkereső személyiségem. És hülyeséget mondok megint neki, hogy elég belőle, hogy felejtsen el. Közben épp nem ezt akarom. Hanem hogy vele lehessek örökké!

Fura ennyi idősen, megélve sok jó dolgot az életemben, sírni rengeteget az engem ért régi fájdalmak miatt, rájönni hogy szeretek úgy valakit, ahogy még mást nem sikerült. Tudni, hogy le tudnám vele élni az életem, és én fogom elrontani.

Frankón szerelmes vagyok. És el fogom veszíteni.