Vihar

Tegnap vihar, felhőszakadás tombolt szinte mindenhol az országban. Éjszaka lecsillapodott ugyan az ég, de a szivünket mardosó félelem éppen éjfélkor kezdett villámokat szórni...
Már este érezhető volt lágy, szivélyes mosolyaink mögött a bújkáló kétely, a féltékenység.Végül a meg nem értettség kétségbe esésébe aludtunk bele... De éjfélkor mindketten fenn voltunk és villámokat szórtunk egymás fejére. A keserűségünk, bizonytalanságunk villámait. Mindketten megsérültünk attól, amit hallottunk egymástól, de az még fájdalmasabb volt, amit mondtunk egymásnak. Így külön vonultunk, miközben csak együtt akartunk lenni...
Hideg szél fújt az erkélyen ahova ültem és nem vigasztaltak meg Budapest fényei, amik mögé máskor izgalmas csodákat képzelek.
Zápor jött, könnyek zápora, de a hideg szél hamar elvitte a büszkeséggel és haraggal együtt.
Visszajöttem, meleg szivedre vágytam és az erős karjaidba amikből nem tudok kiszabadulni és többnyire nem is akarok. Melléd feküdtem a helyemre simogattam az arcod és szépen vígasztaltuk egymást. Aztán mikor megnyugodtunk és újra mosolyogtam megmarkoltad a puncim és megcsavartad. "Meg foglak kínozni! Azt akarom, hogy sírj!" mondtad nekem.
Én annyit kérdeztem "MIKOR?"