A félreértelmezés és csúsztatás margójára
(Reakció erre: Megjegyzés a nárcizmussal kapcsolatban.)
Szeretném megköszönni Inanna reakcióját, mert azt mutatja, hogy a téma sokakat érint és gondolkodásra késztet. Ugyanakkor úgy érzem, hogy néhány pontban félreértés történt az eredeti írásom tartalmát és szándékát illetően – ezekre szeretnék most röviden reflektálni, tisztázó jelleggel.
1. Tudományos és terápiás nézőpontok nem mindig állnak szemben
A blogom nem egy biológiai alapú pszichiátriai elemzés volt, hanem egy pszichodinamikus szemléletből megfogalmazott reflexió. Az, hogy a nárcisztikus személyiségzavar kialakulásában örökletes és neurobiológiai tényezők is szerepet játszhatnak, természetesen igaz – ahogy az is, hogy a környezeti hatások, kötődési minták és korai kapcsolati sérülések meghatározó módon befolyásolhatják a személyiség fejlődését. A kettő nem zárja ki egymást – nem „vagy-vagy”, hanem „is-is” alapon működik. Ezt a szakirodalom többsége is így kezeli. (Lásd: https://www.pszichiatriaikozpont.hu)
2. Nem hibáztatás, hanem felelősségvállalás
A szándékom az volt, hogy rávilágítsak: ha valaki ismételten hasonló kapcsolati mintákba kerül, érdemes lehet nemcsak kifelé, hanem befelé is figyelni. Ez nem áldozathibáztatás – hanem egy lehetőség az önreflexióra, amely segíthet felismerni, hogy milyen belső dinamikák, kötődési minták, hiedelmek befolyásolhatják a párválasztásainkat.
Azt állítani, hogy ez a nézőpont áldozathibáztató, nemcsak leegyszerűsítés, de sajnos el is zárja az utat az önismereti fejlődés előtt.
3. A megtévesztés valóban valós jelenség – de nem fedi el a belső folyamataink szerepét
Nem vitatom, hogy a nárcisztikus működésmód gyakran megtévesztő, sőt, manipuláló tud lenni – erről magam is írtam. De ettől még nem válik érvénytelenné az a kérdés, hogy miért maradunk benne egy ilyen kapcsolatban?
Ez nem azt jelenti, hogy valaki „maga tehet róla”, hanem azt, hogy létezhetnek olyan belső sérülések, hiányok, amelyek újra és újra ezekhez a dinamikákhoz vonzanak minket – és ezek felismerése kulcs lehet a gyógyulásban. (Lásd: https://nlc.hu/lelek/20200108/narcisztikus-kapcsolatok-aldozatok-terapia/)
4. A szakemberek munkájának leértékelése veszélyes tendencia
A pszichoterápia kapcsán tett megjegyzések – miszerint kevés a megfelelően felkészült szakember – valós problémákra mutatnak rá. Ugyanakkor általánosítani: hogy a legtöbb szakembert úgy megvezetik, mint a huzat, vagy hogy „a terápiás folyamat csak újabb terheket ró az áldozatra – nemcsak leegyszerűsítő, de megingatja azok bizalmát is, akik segítséget keresnek.
A segítő kapcsolat mindig személyes, és igen: előfordulhat, hogy nem minden terapeuta ért mindenhez – de ez nem érv amellett, hogy ne is próbálkozzunk a gyógyulással szakmai keretek között.
5. Nem zártam ki senki tapasztalatát – én is csak egy nézőpontot kínáltam
A blogom célja nem az volt, hogy bárki megélését elvitassam, hanem hogy árnyaljam a vitát – mert azt tapasztalom, hogy a nárcizmus fogalma ma gyakran olyan módon kerül elő, ami több zavarodottságot okoz, mint amennyi tisztánlátást hoz.
Azt gondolom, hogy ha nyitottan, tisztelettel beszélgetünk erről a nagyon is érzékeny témáról, akkor mindannyiunk számára több válasz és lehetőség születhet – akár áldozati szerepben, akár kívülállóként, akár segítőként.
A reakciódban több volt a retorikai csúsztatás, mint az érdemi vita. Aki nem azt mondja, amit te, az nem feltétlenül téved – lehet, hogy csak máshonnan nézi ugyanazt a komplex problémát. És lehet, hogy nem a tapasztalatodat vonja kétségbe, hanem a következtetést, amit levonsz belőle.
Nekem nem az volt a célom, hogy bárkit megbélyegezzek vagy vádoljak – hanem hogy árnyaljak egy diskurzust, ami mostanában egyre több leegyszerűsítéssel operál.
A válaszod sajnos nem ezzel vitázott, hanem azzal, amit beleolvastál.
Én nyitva hagytam az ajtót a párbeszédre. Kár, hogy te azt választottad, hogy inkább rám zárod.
Hozzászólások (17)
Én meg azt érzékeltem, hogy a válaszadási sebessége alapján kizárt, hogy elolvasta volna a belinkelt cikkeket, amikből mondjuk olyan információkhoz juthatott volna, hogy konkrétan szakemberek írják le más szakemberekről, hogy ha nem felkészültek, akkor a nárci átlapátolja őket, és az egész párterápia az áldozat kárára lesz, és hogy ez bizony előfordul.
Konkrétan minden pont amit az illető személyes sértésnek, piszkálódásnak vett, alátámasztható, nem az én véleményem.
Egyetlen írás sem válik sem jóvá, sem hitelessé attól mert hivatkozva van benne.
Főleg ha a hivatkozás nem kifejezetten releváns a témához, és jó esetben is csak alapinformációkat tartalmaz.
https://youtu.be/VX48i_Z21dA?feature=shared
Talán mások számára hasznos lehet. Talán segíthet tapintatosabban kezelni a kérdést.
Értékelem, hogy időt és figyelmet szántál a válaszodra, és az is látszik, hogy mélyen átélt tapasztalatok állnak mögötte. Épp ezért fájóbb az is, hogy a komoly tartalom mellett a soraid több pontján úgy érzem, engem is megvádolsz – anélkül, hogy ezt nyíltan kimondanád.
Amikor azt írod, hogy „a miért maradt benne kérdés káros és áldozathibáztató”, azzal gyakorlatilag rám fogod, hogy ártó módon beszélek az áldozatokról. Amikor úgy fogalmazol, hogy „rosszkor, rosszul feltett kérdésekkel se ártson senki”, mintha szándékos károkozással vádolnál – miközben sem a szándék, sem a hangnem, sem az előzmény nem ezt tükrözi. Nem érzem jogosnak, hogy a figyelemfelhívást, a kérdések felvetését így minősítsd.
Azzal is szembesítesz, hogy szerinted én „a miniszoknyás lány felelősségét” sugallom – ez pedig már nem csupán félreértelmezés, hanem kifejezett sértés. Ez egy olyan analógia, amivel gyakorlatilag erkölcsi síkon támadsz, miközben én egy rendszerszintű és belső működéseket vizsgáló megközelítést próbáltam képviselni – nem áldozatelleneset, hanem emberközpontút.
Ha szeretnénk tényleg párbeszédet folytatni, akkor talán kezdjük azzal, hogy elismerjük: nem minden kérdés, ami kényelmetlen, egyben ártó is. És nem minden gondolat, ami hangsúlyozza az egyén felelősségét a gyógyulásban, egyben elítéli őt a sérültségéért.
Én nem várok el semmit az áldozattól – csak azt tartom fontosnak, hogy felismerjük: ha a kilépéshez kizárólag a világ változásától várjuk a megváltást, akkor könnyen újra áldozattá válunk.
Ha tudsz erre úgy reagálni, hogy nem a legrosszabb szándékot vetíted bele a szavaimba, akkor talán tényleg elindulhat egy mélyebb beszélgetés. Mert amit mindketten szeretnénk, az valószínűleg ugyanaz: hogy minél kevesebben ragadjanak benne abban, amiben egyszer már megsérültek. Csak máshonnan közelítjük.
Engedd meg hogy reflektáljak pár dologra a
Felelősségvállalás pontodban és a miért marad benne kérdésre:
- eleinte azért megy bele, mert a megtévesztés miatt jó választásnak hiszi. A megtévesztés ellen nem lehet a gyermekkori traumáink ismeretével küzdeni.
- eleinte a manipuláció szinte észrevehetetlen, de azt célozza, hogy az áldozat önmagában, önállóságában, a valóságban kételkedni kezdjen.
- mire elkezdi látni, hogy problémák vannak, sokszor kialakul
a) egy erős alap érzelmi kötődés - szerelem
b) amikor elkezdődik egy húzd meg ereszd meg, jutalmazó/ büntető típusú manipuláció ez az agyban kémiai változásokat okoz, amit traumakötésnek is szoktak nevezni.
Itt van pl. erről egy cikk:
https://psychcentral.com/blog/recovering-narcissist/2019/03/narcissists-use-trauma-bonding-and-intermittent-reinforcement-to-get-you-addicted-to-them-why-abuse-survivors-stay
Ez a traumakötés önmagában pokoli nehézzé teszi az elszakadást, pont olyan nehézzé, mint pl. lejönni egy drogról.
c) sok esetben kialakul anyagi vagy más típusú függés: a nárcisztikus anyagilag ellehetetleníti, rokonaitól, ismerőseitől elizolálja az áldozatát, esetleg a gyerekével zsarolja.
Az áldozat általában fizikailag, anyagilag kiszolgáltatott, az agya a drogfüggőséghez hasonló állapotban van, miközben arra idomítják, hogy nem ér semmit, senki nem szereti csak a bántalmazó, és egyedül semmire nem képes.
Vajon miért nem lép ki? Mert hosszú hosszú folyamat amíg egyáltalán felismeri, hogy miben van, amíg rájön, hogy nem ő a hülye, amíg túljut a felismerésen, hogy változtatni lehetetlen a helyzeten, amíg talál segítséget, vagy önmagát össze tudja szedni lelkileg, anyagilag, ez akár évek is lehet.
A szakemberek degradálása: ez nem degradálás. Ha valaki nem specializálja magát valamire, akkor abban nem lehet szakértő, ha nem szakértő akkor valószínűleg csak általános tudással rendelkezik. Hasonló okból nem végez minden sebész agyműtétet, hanem csak az agysebészek.
A párterápia nem laikusok, hanem szakemberek által ellenjavallott minden bántalmazó jellegű kapcsolat esetén:
https://psychcentral.com/blog/recovering-narcissist/2019/09/why-couples-therapy-doesnt-work-for-people-in-abusive-relationships-with-narcissists#1
- a miért maradt benne? kérdés káros és áldozathibáztató. Nem vádaskodásból mondom. Hanem ha az áldozattól elvárható, hogy fejlessze magát, akkor a környezetétől is elvárható, hogy fejlessze magát és jó szándékból, rosszkor rosszul feltett kérdésekkel se ártson.
Válasz: többek közt a fentiekért maradt benne.
És igen,amiatt mert nincsenek erősen meghúzott határvonalak és erős önbizalom.
Dolgozzon magán és ismerje fel ha van gyermekkorból hozott mintázat ami miatt belesodródik ezekbe a helyzetekbe, vagy engedi magát mélyre sodródni. Mert akkor tudni fogja, hogy az első alkalommal amikor megkérdőjelezi valaki az ítélőképességét, vagy finoman degradálja, akkor az orrára kell csukni az ajtót.
Ehhez viszont nők esetén főként, de férfiaknál is kell még egy-két dolog: pl. hogy társadalmi szinten legyen hangosan kinyilvánítva, hogy egy ember szingliként is teljes értékű. Hogy a párkapcsolat nem a legfőbb életcél, max egy jó párkapcsolat lehet az. Stb.
És hogy traumáktól függetlenül: nem az ő felelőssége, hogy átverési szándékkal környékezték meg.
Nem a miniszoknyás lány felelőssége, ha egy bulin megerőszakolják. Persze megelőzhette volna, ha zsákba öltözik. Ez kb. olyan jellegű megoldása lenne a dolognak, hogy akkor maradjon mindenki szingli, mert akkor nem sérülhet párkapcsolatban.
Nem zártam le semmit. Ha valamit valaki károsnak ítél meg és erre felhívja a figyelmet, az nem személyeskedés.
tényleg úgy érzed, hogy csak a tudás elég?
Tényleg mindig sikerül kilépni, ha felismered a mintát? Akkor miért van az, hogy sokan, akik pontosan tudják, mi történik velük, mégis bennragadnak?
Te soha nem maradtál úgy valamiben, hogy közben már régen felismerted, mi zajlik?
Nem lehet, hogy van bennünk valami sokkal régebbi, amit ezek a helyzetek csak újrajátszanak?
A manipuláció valóban működik – de miért? Miért hat ránk annyira? Nem azért, mert ott belül valami ismerősre rezonál? Valami gyermekkori dinamikára? Egy fájdalmas hiányra?
És ha igaz, hogy nincs olyan ember, aki feldolgozta az összes sérülését…
akkor szerinted tényleg lehet úgy működni, hogy csak fejben véded magad? Nem veszélyes ez?
A felismerés megvéd – de mi van akkor, ha az érzéseid még nem tartanak ott? Akkor mi véd meg?
És végül: szerinted tényleg csak a manipulációs technikák számítanak?
Engem inkább az foglalkoztatna, hogy miért hatnak rám.
Az, hogy „meg kell tanulni a trükkjeiket”, valóban fontos – de ez kognitív szinten történik. A baj ott kezdődik, amikor az ember tudja, hogy mi történik, de érzelmileg még mindig kötődik.
Mert nem az a legveszélyesebb, ha nem ismerem fel a technikát – hanem ha felismerem, mégis maradok. Ez az, amit pusztán tudással nem lehet átírni.
A kettő remekül elfér egymás melett. Az egyik segít érteni, a másik segít gyógyulni.
Nem az önismeret hasznosságával vitatkozom, csak azt állítom, hogy traumás kötődés szinte minden emberben kialakítható - ha találkozik egy olyan nárcisztikussal, aki az illető személyre kifejezetten ható manipulációs technikákkal operál. Mert nyilván nem mindegyik technika hat egyformán mindenkire - de a legtöbb ember esetében lesz olyan, ami hat.