Vitatkozni veszélyes – főleg ha látható vagy

Amikor a Pride betiltásáról szóló vitákba beleálltam, még nem gondoltam, hogy a legnagyobb támadás nem az érveimet, hanem engem fog érni. A BDSM közösség tagjaként nem újdonság számomra, hogy az emberek nem tudnak mit kezdeni a „másként létezéssel”. De az, hogy egy alapvető szabadságjog – a gyülekezés joga – ilyen könnyedén válik politikai céltáblává, az még engem is meglepett.

A „gyermekvédelem” mint érv újra és újra előkerül. Úgy beszélnek a Pride-ról, mint valami erkölcsi romlás epicentrumáról – mintha a nyílt identitásvállalás, vagy a szexuális önkifejezés önmagában ártalmas lenne a gyerekekre. Ez a gondolatmenet két hamis premisszára épül: az egyik, hogy a gyerekek ártatlansága valami steril, sérthetetlen burok, amit mindentől óvni kell – a másik, hogy a Pride ezen a burkon tör át.

Pedig semmilyen bizonyíték nincs arra, hogy a Pride bármilyen káros hatással lenne a gyerekekre. Az viszont tény, hogy a gyülekezés szabadsága alkotmányos alapjog – amit nem lehet érzésekre vagy előítéletekre hivatkozva korlátozni. Mégis, ez történik.

Ami engem ebben különösen zavar, az az, hogy a közszeméremre való hivatkozás is úgy működik, mintha az objektív lenne – holott mélyen szubjektív. A BDSM világában pontosan tudjuk, mit jelent az, ha valamit „túl soknak” vagy „nem oda valónak” bélyegeznek. Az önkifejezés határai mindig ott húzódnak, ahol a többség komfortzónája véget ér – csakhogy ez nem lehet jogi kategória. Az, hogy egyesek kényelmetlenül érzik magukat a Pride-on látottaktól, még nem alap a tiltásra.

Sokszor elhangzik az is, hogy a Pride „ráerőlteti magát” a társadalomra. Ez a narratíva úgy állítja be a kisebbségi láthatóságot, mintha az automatikusan elnyomná a többséget. Pedig a valóság pont fordított: mi csak azt szeretnénk, hogy a saját identitásunkban létezhessünk – ugyanúgy, mint bárki más. Láthatónak lenni nem elnyomás, hanem túlélési stratégia.

Amikor mindezt elmondtam – nyilvánosan, véleményt vállalva – nem az lett a válasz, hogy „beszéljünk róla”. Nem. Az lett a válasz, hogy „liberális érzékenykedés”, „külföldi ügynök”, „szégyen”. Mintha maga a kétely is bűn lenne. Az érveimet nem cáfolták – engem támadtak. Jól látszik, hogy nem a gondolatokkal van a baj, hanem azzal, hogy valaki egyáltalán ki meri mondani őket.

Ez engem a BDSM szcénában szerzett tapasztalataimra emlékeztetett: ott is elég egyetlen félreérthető jelkép, egy nyakörv, egy fűző, és máris nem ember vagy, hanem „provokáció”. Mintha a létezésünk önmagában támadás lenne a normalitás ellen. Pedig épp hogy az lenne a cél, hogy a különbözőség ne járjon kirekesztéssel.

A Pride betiltása – vagy ennek akár csak a szándéka – nem jogállami kérdés már, hanem ideológiai. Politikai eszköz lett belőlünk, identitással, vággyal, joggal együtt. A gyűlölet nem az utcáról jön – hanem fentről. Nem lehet a jogállamiságot erkölcsi jelszavakkal helyettesíteni. A szabad véleménynyilvánítás nem attól függ, kinek tetszik, hanem attól, hogy miben hiszünk. És én abban hiszek, hogy a láthatóság nem bűn – hanem jog.