magázódás ősi szokás

"A régi világban, a középkorban a magyar nyelven beszélők mindig tegezték egymást, a magázás nem volt szokásban. A tiszteletadás bizonyos szavak használatával jutott kifejezésre: kegyelmed, nagyságod, maga. Idővel a második személyű igealakokat fokozatosan felváltották a harmadik személyűek...
Dr. MOLNÁR CSIKÓS László
Ha valakit hajdan meg akartak tisztelni, akkor a személyes névmás helyett (vagy vele együtt) a kegyelmed, nagyságod második személyű szóalakot használták, azzal, hogy az állítmányt egyes szám harmadik személybe tették: Kegyelmed semmit sem izent.; Parancsoljon nagyságod! Olykor többes számú szóalakkal éltek: Egyék, uram, kegyelmetek!; Essék térdre kegyelmed, és számláld elő bűneidet!
A magázás tehát nem volt folyamatos, csupán a megszólítással együtt járó gesztusnak számított. A beszélő, miután megadta a tiszteletet, visszatért a tegezéshez.
A kegyelmed szóból a rövidítés igényével már elég régen létrejött a kelmed és a kend.
A kegyed is a kegyelmed származéka, de nem természetes úton jött létre, hanem mesterségesen.
Az ön személyes névmás szintén mesterséges képződmény. Sándor István vonta el az önként-féle szavakból, és Széchenyi István hozta forgalomba a reformkorban. Többnyire a tartózkodóan udvarias beszédben fordul elő."
Szeretek magázódni, én ezt választom!