Pixifalva, Sámánfölde

Vigyázat, hosszú lesz. Még több betű, mint a profilom.

Kedves Schatzomnak adtam már olvasós feladatot, ez most legyen mindenkinek fakultatív, de én szóltam.

Néhány napig offline voltam.

Nem diplomatikus rendezvényszervezős befogomaszám történt a tudjukmelyik blogcunami közben, hanem digital detox, teljes leválás a hálóról, kilépés a mindennapokból, telefon bebaszása a sátorba, csak magamra koncentrálás.

Szóval Napszarvas.

Ez egy évente megrendezett találkozó, a világ minden részéből érkeznek tanítók és tudás/hagyományőrzők.

Gyakorlatban ez egy erdei tábor, sátraztunk, térerő nulla, gyönyörű hatalmas fák, természetes vízzel táplált medence, mezítlábazás, minden lassú és mindennek megvan a helye, egyszerre hedonista és puritán, a legnagyobb luxus a mai világban ugyanis az idő és az énidő, ezek itt korlátlan mennyiségben álltak rendelkezésre - más viszont nem nagyon, na jó, tea, a programokon kívül természetesen.

Sámánfölde és Pixifalva populációja mutat párhuzamokat.

Nincs farokméregetés, hogy kinek a hite vagy módszere az igazi és egyetlen út, senki nem akar senkit meggyőzni.

Itt vannak latexesek, shibarisok, szadisták és még sok más csoportosulás, természetesen átfedésekkel, és ott is.

Voltam ősmagyar sámáni hagyományokon alapuló kézzelfoghatóan gyakorlatias szertartáson, maori gyógyításon, lakota indián elmélkedésen az időről, norvég rúnameditáción, énekeltük a Hare Krishnát és a Boldogasszony anyánkat, voltam modern táncos önismereti foglalkozáson és voltam izzasztókunyhóban is. Az utóbbiról írtam először bővebben, az volt a idei év legnagyobb élménye, erről bővebben is írtam, a blog szerintem így is elég hosszú lesz, nem fogom teljes terjedelmében idemásolni, de akit érdekel az élmény, szívesen átküldöm.

Mit hoztam magammal fizikailag?

Lazább ízületeket, jobb mozgáskoordinációt, nem fáj a derekam, olyan mozdulatokat és ugrásokat hoztam ki magamból tánc közben, amiket elképzelni se tudtam volna.

A libidóm visszatérni látszik, minőségibb orgazmusokat élek át.

A rengeteg izzadásnak és vízivásnak köszönhetően szebb bőrt kaptam, viszont a talpam megkeményedett, itt-ott még most is sebes, beleette magát az erdő földje, köves, fenyőtüskés, tobozos talaj edzette, a géllakkozás is fényét vesztette, mert használtam a lábaim, földbe, sárba, fűbe markoltak a lábujjaim, mezítláb táncoltam hosszú órákon át a csillagok alatt a tűz körül, jobb kifejezés híján sámándiszkóban.

Állítólag így is vonzó bizonyos fetisiszták számára, a tisztára nyalatás mindenesetre elmaradt, vannak olyan elveim, amiken egy halálközeli élmény se változtat.

A parázsonjárás idén kimaradt, nem voltam hozzá a megfelelő lelkiállapotban, nem éreztem a hívását, mint tavaly, amikor tüzet is ugrottam, és sétáltam is az izzó szőnyegen. Idén egy másik kihívás vonzott, a cserga, aminek mind testileg, mind szellemileg és lelkileg hatalmas hatása volt rám, ennek ez a már említett (végül alig) rövidített változata:

Kezdés reggel 6, előtte egész éjjel a szertűzben melegítenek nagy köveket, ilyen focilabda méretűeket. A sátor nagyon pici, pár méter átmérő, a közepén bent méteres gödör. Négykézláb bemásznak a résztvevők. Ezután már nem lehet kimenni senkinek, mert nincs hely, csak meghatározott sorban és időben szabad amúgy is, egy-egy kör végén. Ez ilyen bemész, ott maradsz dolog, nincs meggondolás, nincs menekülőszó, meg sárga-piros, illetve pirosan izzó kövek pont vannak.

Ez egy olyan szertartás volt, hogy minden főre egy követ számoltak, és minden kő felajánlás is volt: egy az anyáinknak, egy az apáinknak, nagyanyáknak, nagyapáknak, többi ősnek, a négy égtájnak, a négy elemnek, az állatoknak, a növényvilágnak, stb, mindre volt egy kis ima, sokan már ott sírtunk. Elkezdenek izzadni az emberek, nem érezni a könnyeket, nem is vettem észre én se, hogy sírok. És minden kő vörösen izzik. A kinyújtott lábam égetik szinte. Egy nagy vasvillán adogatták be a tűzőrzők a köveket be a gödörbe, majd beadnak egy nagy vödör vizet, lezárják a bejáratot, és sötét lesz, csak a kövek izzanak. Aztán a vezető elkezdi locsolni őket, és énekel. Ilyen héjjahéjjázás, de van szerepe, légzésgyakorlat, ösztönösen csatlakozik mindenki, mert úgy önti a vizet és csap fel a gőz, hogy lehessen közben levegőt venni. Teljesen sötét lesz, kialszik az izzás, szokjuk a páratartalmat, újabb ének. Abszolút és teljes sötét, 100% páratartalom, minden öntéssel jön és tolakodik a forró gőz, vizet lélegzek be gyakorlatilag, ég a fülem, az orrom, a melleim, csúszik a kondenzációtól sarassá vált föld a kezem alatt, égetnek a piercingjeim, nincs helyem elfordulni, nem tudok mozdulni, fuldokolnék, klausztrofóbia, pánik, nem halálfélelmem, hanem haláltudatom volt, és akkor valaki torokból, mélyen, ösztönösen üvölteni kezd, és csatlakozok, mindenki üvölt és zokog, és rájövök, hogy nem vagyok egyedül, hogy mindenki azt érzi, amit én, és ha bepánikolok, akkor mindenki veszélybe kerül, az üvöltés elviszi a tudatosságot, hogy az emberi test számára elviselhetetlen a hőmérséklet és az oxigénhiány, csend lesz, pedig üvöltenek, hirtelen nem fáj semmi, se a beàllt lábam, se az előző éjszaka a sátorban elaludt derekam, kitisztult a takony az orromból, és befogadom a meleget, ő pedig engem. Lebegek. Meghaltam. Közben folyamatosan önti a vizet a vezető. A kezem alatt föld és sár, a levegő vízből van, a tűz által. Minden összefügg és egy.

A víz a gödörben középen lassan felgyűlik, már nem tudja felvenni a párolgást a levegő, és folyamatosan bugyborékolva forr.

Csak ez hallatszik. Szerintem nem lélegeztem egy darabig, mert nagyon tudatos volt, amikor végül levegőt vettem mégis és megint tudatába kerültem a forróságnak. Ezen a ponton mondta a vezető, hogy aki úgy érzi, kimehet. Páran jeleztünk. Tudatába kerültem a teljesítőképességemnek, nem feladtam, pedig valószínűleg úgy éltem volna meg bármi mást, ha nem maradok a legvégéig. Nekem addig tartott a szertartás. Úgy lehetett kijutni, hogy a vezető megmozdult, és dominóelven mindenki picit tudott mozdulni, hogy egyesével kijussunk a beszorított pozícióból. Kelet felé jobbkézre haladva négykézláb, balról lábak, jobbra a forróvizes gödör, 30 centin lehetett kikúszni, és ismertem a folyamatot és a lépéseket, deja vu érzés volt, ahogy tapadt rám a vizes szoknya, ahogy a kezem rakosgattam előre. Az a mondás, hogy akivel együtt csergázol, a testvéred lesz, mert a kunyhó egy anyaméh, ahonnan a sötét, nedves forróságból üvöltve kúszol ki a reggeli hideg levegőbe. Üvöltöttem és pofára borultam a földre, gőzölögtem, teljesen fehér, sűrű pára vett körül, szó szerint csurom vizes voltam, nagyon-nagyon tudatában a földnek, fűnek, levegőnek, napfénynek. Utánunk becsukták megint a bejáratot, és volt még egy ének azoknak, akik maradtak. Nem nagyon volt időérzékem, mert a következő az volt, hogy sorban zuhannak mellém testek, ahogy nekik is vége lett és jöttek ki. Aztán lassan mindenki felkelt, ölelések, full sárosan, átázva, sírva. A testvéreim lettek. Ami egy utólagos felismerés volt, az az, hogy deja vu érzésem lett a deja vu-re, ami a kunyhóban volt. Hogy ezt már nagyon sokszor átéltem. Sokszor megszülettem már, és mindenki, minden lélek a testvérem, mert már mindenkivel voltunk egy nagy, sötét, kozmikus anyaméhben.

Ha magára a folyamatra gondolok, hányingerem lesz. Fizikailag elviselhetetlen dolog volt. A legbanálisabb üzenete az a csergának, hogy ha ezt kibírtam, akkor bármit.

6 órakor másztam be hajnalban és 8 körül jöhettem ki. Aznap megittam 9 liter vizet utána.

A mazochizmusom sírva menekült volna, semmi ehhez foghatót nem éltem még át. De most már ide nekem a bármit is, érdekelnek az új határaim.

(Felhívás. Táncra. Is. Mert most az következik.)

A másik meghatározó élmény több napon átívelt, sok élményem kapcsolódik az idei Napszarvasról a tánchoz, aminek amúgy is egyre nagyobb élvezeti értéke volt az elmúlt hónapokban az életemben - ilyen-olyan bulikban a tánctér egy ideje a legvonzóbb. Nem tudom, hogy emiatt vonzottak-e ennyire a táncos workshopok, vagy fordítva, a bulizással alapozta meg az univerzum a részvételemet fontos, transzformatív eseményeken.

A parázsonjáráson írtam, hogy nem vettem idén részt, de a felvezető tűz körül táncolós szertartáson még igen - ennek fontos része a mezítláb topogás az erdei talajon, hogy a talp kellően szigetelt legyen a parázshoz, és a ritmikus forgás és kántálás pedig kicsit hipnotizáljon. Lábbal dobogni, lehajtott fejjel, vagy fentre a csillagokra nézve forogni, megmutatva magunkat a négy égtájnak, büszkén, erőnk és szépségünk teljes tudatában. Itt volt az első flow élményem a három nap alatt. Egy lassított felvételes pillanatban kapcsolódtam a belső istennőmhöz. Igen, nagyon spiri, nagyon new age, nagyon én vagyok. Nem fogok többet bocsánatot kérni a létezésemért.

A következő táncos flow élmény egy workshop volt másnap.

Biodanza.

Az élet tánca.

A 60as években dolgozta ki a módszert egy chilei pszichológus, tehát a sámáni hagyományokhoz képest egy nagyon modern dologról van szó. A zenék is ennek megfelelően eklektikusak, bármi megfelel a célra. A kezdeti erőltetett, kínosan mosolygós lötyögésből egy csodálatos, zseniálisan felépített workshop lett. Komfortzónából kilépéssel kezdtük, random idegenekkel kellett kézenfogva sétálni, ritmust találni, majd csere. A következő lépcső az egyéni lelazulás volt, minden porcikát kirázó vadulással, ugrálással, rengett a föld is. Utána érzéki lelassulás, csípőfókuszú mozdulatokkal, kimondott cél a szexuális energiák előcsalogatása. Ezt követően megint páros kapcsolódás jött, aki bevonzott a 100 fő körüli csoportban, táncolni vele, érintés nélkül. Elképesztő élmény volt, volt, akivel teljes szinkronban mozdultunk együtt, volt, aki szabályosan vezetett, és ösztönösen követtem, volt, akivel egymás auráját simogattuk. Majd kezdődött az igazi katarzis. Repüljetek, hangzott az utasítás. Kitárt karokkal, random suhanni, finom érintésekkel kialakítani egy ritmikus flow-t, aminek mindenki a része volt. Suhanás, ugrás, érintés, pörgés, kivel a tekintetünk, kivel a kezünk kapaszkodott össze egy lépésre vagy többre, ki elől elegánsan kifordultam, hogy aztán mindketten mosolyogva suhanhassunk tovább a magunk útján. Csupa libabőr voltam, nem tudnám felidézni, hogy kikkel táncoltam, de láttam, hogy sokan extázisban sírnak, nevetnek, repülnek tovább.

Az aznap esti program pedig egy koncert volt, ami a sámándiszkóban csúcsosodott ki - élő tűz körül, élő dobolásra, élő zenére, élő földön, az élő erdő közepén, órákon át, mindenki a maga örömére, létezésének teljes örömében, gondolkodás nélkül, ösztönösen, gyönyörűen.

Voltak tűzzsonglőrök, és a zenészek is csodálatosak voltak, a lényeg viszont itt is a létezés csodájába belerévült flow volt. Befogadott a tömeg, a belső körben táncoltam, hívtam, szerettem a tüzet, orgazmusa volt a talpamnak a puha földtől, farkasként vonyítottam a csillagokra. Szó szerint addig táncoltam, ameddig a lábam bírta. A reggeli csergán a fejembe mászott a szakrális magyar nyelv csodája, és végig az visszhangzott bennem, hogy egyedülálló vagyok. Egyedül-álló. A csoport része, de egyedül, magamért felelve, a magam örömére. Katarktikus felismerése volt ez az identitásomnak, amivel évek óta nem tudtam megbékélni. Sokan vesznek körül és sokan szeretnek, sokakat szeretek határtalanul, de egyedül állok, és ez jó. Erős vagyok. Egyedül, nem pedig magányosan.

Voltak még kisebb felvillanások, beszélgetések egy nagymamakorú hölggyel dominanciáról, nevelésről, szexuális utalásokkal és alig burkolt flörtöléssel, macskakergetés, gyakorlati szertartás, ahol egy az egyben, ösztönösen megcsináltuk a Midsommar női körét... na jó, erről még írnom kell kicsit bővebben. Csoport szétválaszt férfiakra és nőkre, mindenkinek megvan a maga feladata, ezzel kicsit kapcsolódnék a napokban itt a blogokban szintén felmerült genderszerepekhez is. Igen. Mindenkinek. Megvan. A maga. Feladata. A női oldal cinkos összekacsintása az volt, hogy hagyjuk a férfiakat erősnek lenni, erősebbnek gondolni magukat, pedig a valóságban mindenki egyformán erős és fontos, úgy álltak össze az egyes mozzanatok, mint a fogaskerekek, egyik csoport nélkül nem lett volna értelme a másik munkájának.

Lehetőségem volt megkérdezni azt is a szertartás egyik vezetőjétől, hogy mi a spirituális konszenzus, ha van ilyen, a transzneműekről. Rendkívül egyszerű választ kaptam minden gondolkodás nélkül rávágva - mindenki az, aminek érzi magát, amire hívása van.

Hát nem csodálatos?

Mennyivel békésebb lenne az életünk és a blogfal is, ha a mindennapokba is tudnánk implementálni Sámánfölde életérzését.

Flow, nyitottság, szépség, és néha baszd csak be a telefonod a sátorba, nem áll meg a világ, ha befelé figyelsz kicsit.