Zúzódás vagy dekoráció?” – amikor a testem történeteket mesél

A minap a munkahelyemen sikerült beszereznem egy szolid, lila foltot a combomra. Fogalmam sincs, hogyan történt – talán nekimentem valaminek, talán csak egy sietős mozdulat volt. De ahogy ránéztem, egy emlék ugrott be.

Egyszer dolgom volt egy szadistával. Egy olyan partnerrel, aki nemcsak ismerte a pálca nyelvét, hanem otthonosan mozgott benne. A játék után a testem tele volt lila csíkokkal és zúzódásokkal – és én sírtam. Nem a fizikai fájdalomtól, hanem valami mélyebbről fakadó érzelmi reakciótól. Akkor úgy éreztem, ez nem nekem való. Hogy nem vagyok mazochista. Hogy ez túl sok.

És talán tényleg nem vagyok az. Legalábbis nem klasszikus értelemben. Nem hajszolom a fájdalmat, nem találok benne örömöt minden helyzetben. De valami mégis megmaradt abból az élményből.

A nyomok. A nyomok tetszettek.

Furcsa, nem? Nem élveztem a fájdalmat, de imádtam azt, amit hagyott maga után. A testemen viselt történetet. Egyfajta nyers díszítés volt, ami nem csak arról szólt, hogy „valaki elvert” – hanem arról is, hogy kibírtam. Hogy jelen voltam. Hogy része voltam valaminek, ami egyszerre intim, nyers és mélyen emberi.

Sokan tetoválásokkal mesélik el a történetüket. Egy motívum, egy dátum, egy szimbólum – örök nyomok a bőrön. Nekem néha egy-egy zúzódás mondja el azt, amit szavakkal nem tudnék. Nem mindig keresem őket tudatosan, és nem mindig örülök nekik – de amikor ott vannak, valahogy... szépnek látom őket. Egyfajta testi naplóbejegyzésként.

Ez nem egy felhívás a fájdalomra. Nem dicsőítem a szenvedést. Csak azt mondom: néha a nyomok, amiket magunkon hordunk, többet árulnak el rólunk, mint amennyit egy ruha vagy egy tetoválás valaha is tudna.

És lehet, hogy nekem a lila foltok... épp ezt jelentik.