Az ostobaság netovábbja

Néha kapok leveleket. Nem sokat, de épp eleget ahhoz, hogy újra és újra szembesüljek azzal: mennyire kevesen tudnak valóban figyelni. Az adatlapomon világosan ott áll: nem keresek partnert. Nem kétértelmű, nem trükkös megfogalmazás, nem egy rejtett kód, amit csak a kiválasztottak tudnak dekódolni. Tényleg. Nem. Keresek. Partnert. És mégis, jönnek az üzenetek, mintha ott sem lennék, mintha a szavaim láthatatlan tintával íródtak volna. A legutóbbi levél egy kiáltás volt: „misa misa misa” – mintha ezzel a varázsszóval hirtelen megszűnnének a határaim, és kinyílnék, mint egy ajtó. De nem nyílok. Mert az, aki írta, nem is próbált bejönni igazán. Csak ledobta elém a saját életének zanzásított, önfényező kivonatát, hátha majd magától megtörténik valami. Nem kérdezett rólam. Nem reagált arra, amit én már leírtam. Semmibe vette azt, hogy ott vagyok, hogy ember vagyok, aki elmondta, mit keres és mit nem. A legnagyobb irónia az egészben az, hogy kétszer is leírta: számára a másik ember elsősorban ember. De engem nem kezelt úgy. Mert emberként viselkedni nem azt jelenti, hogy dobok egy e-mail címet és elhadarom az életrajzom, hanem azt, hogy veszem a fáradságot elolvasni, megérteni és tiszteletben tartani a másik jelenlétét. Ez a közeg nem arról szól, hogy „ki kihez illik”, hanem arról, hogy ki hajlandó valódi jelenléttel fordulni a másik felé. Aki nem olvas, az nem lát. Aki nem lát, az nem ismerhet meg. És aki nem ismer meg, az ne mondja, hogy szeretne.