A bennem tomboló vágy

Valami ordít bennem, némán.

Nem hallja senki, csak én – és talán néha az éjszaka, amikor a csend túl hangos. Valami feszít belülről, valami, amit nem tudok többé elnyomni magamban. A vágy.... Nem pusztán testi – sokkal mélyebb. Ez nem csábítás, nem szex, nem játék. Ez az életvágy. A sóvárgás, a lüktetés, a fény, a lendület a szabadság után. Egy elveszett tavasz illata után... Egy rég volt mosoly után, amikor még én mosolyogtam – teljes szívből, tiszta tűzzel.

Mert valaha éltem. Igazán. Lobogva, nevetve, kíváncsian. Volt bennem tűz, szépség, merészség. Volt bennem könnyedség, játék, intelligencia. Olyan voltam, mint egy örvény – nem lehetett csak úgy megállítani.

És most... valahogy minden beszűkült.

Nem tudom pontosan, mikor történt. Nem volt egyetlen pillanat. Talán észrevétlenül szorultak össze a terek körülöttem, mint egy szép lassan záródó ajtó. Ma már csak annyit tudok: túl sokszor hallgatok, túl sokszor lépek hátra, túl sokszor mondok le apró dolgokról. Nem fáj mind egyszerre – de valahogy mégis fáj, egészében. Olyan vagyok, mint egy madár, aki túl rég nem repült – még nem felejtette el hogyan kell, de nem is mer nekiindulni.

És közben bennem még mindig él az a régi vágy. Vadabb, mint valaha....

A testem emlékszik a mozdulatokra, amiket már elfeledtem. A lelkem tudja, milyen volt táncolni a napfényben, belefeledkezni egy beszélgetésbe, sírni a nevetéstől, kalandokba rohanni, csak mert lehetett....Azt akarom vissza! Nem valakit – magamat.

Minden nap ott zakatol bennem, belül: „mikor?” Mikor törhetek ki? Mikor leszek újra az, aki voltam? Mikor leszek végre... szabad?

De most még nem lehet....Most még ki kell bírni.... Valami bennem azt mondja: tarts ki. Még gyűlik az erő, formálódik a döntés, érlelődik az irány. Most még csak túl kell élni a napokat, megőrizni a parazsat, amit még nem tapostak el.

És hidd el – nem fogom hagyni, hogy kialudjon.

Mert ez a vágy nem pusztán élni akar. Ez a vágy én vagyok. És amikor végre jön a pillanat, nem csak kiszabadulok – kilobbanok.