Pokol

Nincs levegő.

A neonfény égeti a szemem,

kifordítva fekszik a világ körülöttem.

Tömegek lökdösnek,

izzadtságszag, nevetés, sikolyok —

az emberek arctalanok,

csak a hangjuk maradt,

éles, éretlen, mint törött üveg a fülben.

Zaj, zaj, zaj —

nincs menekvés,

nem vagyok sehol otthon.

Taposnak rajtam át,

ujjak kapnak utánam,

és ha megállnék,

bogarak másznak a bőrömön,

kúsznak a hajamban,

szúrnak, rágcsálnak.

Valaki körmöt reszel mellettem,

húzza, karistolja a csendet,

minden egyes kaparás

a gerincemen hasít végig,

mint penge.

A föld alattam üveg,

törékeny, billegő —

alattam fekete mélység tátong,

nem látok le, csak tudom:

ha megmozdulok, eltűnök benne örökre.

Hiába futnék,

minden kijárat visszahajlik felém,

mintha maga a világ is meg akarna tartani —

de nem ölelésben,

hanem szorító markában,

megfullasztva, szétmorzsolva engem.

Én kiáltanék,

de a hangom is elveszett valahol útközben.