Egy hajnalon kezdődött,
amikor még csendes volt minden,
és a világ alig mert lélegezni.
Ott ültem, tizenhét évesen,
egy rózsaszín szoba ablakában,
kezemben egy halk álommal:
egyszer majd… másként… szabadon.
Nem tudtam még,
hogy ez a gondolat nem csak álom,
hanem iránytű is.
Most itt vagyok.
A hajnal ugyanúgy körülölel,
de már nem vágyakozom —
élek.
Az otthonom mozdul velem,
mint a szívem ritmusa,
s a színek, amik körbevesznek,
emlékeztetnek arra, aki voltam,
amikor először mertem kimondani:
„Ez leszek.”
Megérkeztem.
De sosem felejtek.
Hozzászólások (0)