Hajnal az ablakban

Még nem keltek föl az utcák,

a világ csak álmodik,

de itt bent már él a reggel,

szelíden, hangtalanul nyit.

A falakon mély rózsaszín árny,

mint egy el nem múló ölelés,

csend pihen minden tárgyon,

nincs sietség, nincs kérdés.

Egy lány ül az ágy szélén –

mozdulatlan, mint az idő,

nem gondol se tegnapokra,

se arra, mi jön majd elő.

Térdén egy puha test lélegzik,

fehér, meleg, súlytalan,

a dorombolás rezgése

betölti lassan a szobát.

Nem kell szó, sem terv, se cél,

csak a fény, ahogy az ablakkeret

lassan arannyá válik,

s a hajnal ráül a párnák melegére.

Ott kint még párás a fű,

és a virágok álmosan hajlanak,

de a nap már ott van az égen –

nem harsány, csak ígéret, halk szavak.

Egy új nap születik éppen,

mint mikor valaki lassan felébred,

s mielőtt még bármit is tenne,

csak mosolyog, mert élhet.

A lány szeme nem kutat,

nem vár, nem fél, nem remél –

csak nézi, ahogy az ég

csíkokban megmozdul, s újra él.

A falon árnyképek táncolnak,

nem múltnak, csak dísznek, mint emlék –

egy forma, egy eszme, egy vágy,

hogy a szépség mindig itt legyen még.

És mindebben ott van a lényege:

hogy néha elég csak létezni,

az öledben nyugvó csenddel,

s egy nappal, amit még csak most kell megírni.