Kezdetek - Katalin Úrnő 2. rész

"Én leszek a főnök...te pedig a szolgám. Elfogadod ezt?"

A fejemben visszhangzottak Katalin szavai, miközben a lépcsőn tartottunk felfelé. Egyre erőteljesebben hatott, és szívem a szavak ritmusára kalapált. Izgatott voltam, és kíváncsi.

- Még elmehetsz - szólt hidegen, amikor kinyitotta a lakásajtót. - Ha bejössz, akkor az enyém leszel. Ahogy elnézlek, tetszeni fog - mosoly jelent meg az arcán, de szavai mégis hidegek voltak, parancsolók.

Az előszobában levettem a vékony kabátját, és a fogasra akasztottam, ahova mutatta. Aztán nem mozdult, csak állt, és nézett rám. Szigorú tekintete kicsit megrémisztett, de az izgalom sokkal hatalmasabb volt.

- Mégis, mit csinálsz?

Nem tudtam válaszolni a kérdésére. Nem csináltam semmit, összezavart. Habogva feleltem, hogy semmit.

- Pontosan! Szolgálni akarsz, felengedtelek a lakásomra, de még csak nem is üdvözlöd az Úrnődet. Láss hozzá!

- Szabad? - kérdeztem kicsit félénken.

Katalin bólintott. Lassan közel hajoltam, hogy megcsókolhassam.

Nem is tudom mi jelentkezett hamarabb. A csattanás, vagy a fájdalom. Igaziból nem is számít. Felpofozott. Mikor történt ilyen utoljára?

Fájt az arcom, ahol a pofon érte, biztosan be is pirosodott. Azonban tudtam, hogy az egész arcom a szégyen miatt ég. Nem is gondoltam, hogy Katalin ennyire komolyan veszi ezt a dolgot.

Katalin Úrnő tekintete szigorú volt, ujja rám szegeződött.

- Mit képzelsz magadról?! Mikor engedtem meg neked, hogy megcsokolj? Szerinted pont te - ezt a "te"-t teljesen lealacsonyítóan mondta - vagy az, aki megcsókolhat? Üdvözölj úgy, ahogy egy magadfajta szolgának kell.

- Úrnőm? - kérdeztem szégyenkezve, zavartan, megalázva. Szemeimet nem bírtam rá szegezni.

- Ez a hangnem már tetszik, te féreg. Segitek, a lábamat kell megcsókolnod. Térdre!

Mi? Itt az ajtó előtt az előszobában? Mit képzel ez magáról? Mit képzel rólam? Azt hiszi ez tetszik nekem?

Katalin csettintett az ujjával, majd a lába elé mutatott. És meg kell mondjam, tetszett. Még magamnak is rosszul esett ezt bevallanom.

Letérdeltem a lábai elé. Ő csak mosolygott felettem. Látszott rajta, hogy élvezi, ha megtörhet.

- Mire vársz ott lent? Csókold meg a lábfejem, és köszönd meg, hogy a szád hozzám érhetett.

A lábait néztem. A lábfejét nem takarta a magassarkú cipő. Ott kellene megcsókolnom, és ezzel kimutatni azt, hogy elfogadom az uralmát. Nem mintha az előtte való térdelésem nem jelezné a megalázottságomat, alárendeltségemet.

Biztosan lassú voltam, biztosan fogyott a türelme, vagy csak ösztönözni akart. Az egyik lábát lassan előrébb helyezte.

Utoljára felnéztem rá. Lehengerlő volt. Uralkodó, és hideg tekintete szigorúnak hatott.

Lassan előre hajoltam, és finoman megcsókoltam harisnyás lábfejét. Néhány másodpercig úgy maradtam. Kellett egy kis idő, hogy elfogadjam ezt a szituációt.

Aztán kihúztam magam, de még mindig térdeltem. Felnéztem rá. Picit mosolygott.

- Nem hallom - szólalt meg Katalin.

- Köszönöm - feleltem lassan, a zavartól, szegyentől kipirult arccal.

- Micsodát? - kérdezte kacér mosollyal.

- Köszönöm, hogy megcsókolhattam a lábát...Úrnőm.

Katalin elégedetten felnevetett. Kezével lassan, megsimogatta dicsérően az arcomat. Nagyon megalázó volt. Tényleg úgy bánt velem, mintha az övé lennék, és bármit megtehet.

- Tetszik ez a hangnem. Ügyes voltál. Na, mostmár menjünk a nappaliba!

Katalin megfordult, cipőkopogások kíséretében haladt a nappali irányába. Én feláltam. Vagyis csak megpróbáltam, de Katalin rám szólt.

- Négykézláb kell jönnöd! Mit képzeltél? Ki kell érdemelned, hogy úgy sétálhass, mint egy ember. Te most nem vagy sem ember, sem férfi. A játékom vagy. Ha majd kiérdemled megengedem, de még nem értél el semmit.

Négykézláb követtem, es közben szidtam magam. Nem értettem, hogy miért csinálom ezt, miért vagyok erre hajlandó. Azonban ami a legjobban zavart az az volt, hogy élveztem. Szinte már fájdalmasan állt a farkam. Letérdeltem előtte, megcsókoltam a lábát, és most negykézláb megyek utána. Teljesen feladtam magam.

A szőnyegen egy pontra mutatott a kanapéval szemben.

- Az lesz a te helyed.

Közölte hidegen, majd leült a kanapéra keresztbetett lábakkal. Onnan nézte, ahogy térdelek előtte megalázva. Tetszett neki, mosolygott, én pedig élveztem.

- Most pedig állj föl! Vetkőzz! Látni akarom a játékomat.

Szó nélkül felálltam, és engedelmeskedtem a parancsának. Közben beszélt. Tisztán, érthetően.

- A legfontosabb, hogy tisztázzuk a szabályokat. Eddig ügyesen viselkedtél. Ha így folytatod, akkor élvezni fogod. Ha nem, akkor megtanulsz bűnhődni. Két biztonsági szó lesz. Az egyik a sárga. Ez azt jelenti, hogy nem vagy benne teljesen biztos, hogy akarod-e folytatni. Ekkor lassítunk, és a határaidat finoman feszegetem tovább. A másik szó a piros. Ha ezt kimondod, akkor azonnal leállunk. Tiszteletben tartom a döntésedet. Azonban ne hidd, hogy ennek a szónak nincs súlya. Amint kimondod a "piros"-at, befejezünk mindent. Felöltözöl, és elmész. Aztán soha többé nem akarlak látni, soha többé nem beszélünk. Megértetted?

Előtte álltam. Csak egy boxer volt rajtam, de az egyáltalán nem takarta, hogy áll a farkam.

- Megértettem - feleltem.

- Azt is vedd le - mutatott a boxerra. - Ne kelljen kétszer mondanom.

Lassan lehúztam magamról a boxert. Teljesen meztelen voltam előtte. Katalin pedig csak méricskélt a kanapén ülve. Kicsit olyan érzés volt, mintha felmérné az új játékát, vagy, mintha tényleg felmérné valaki az új szolgáját.

Ami a leginkább zavart, hogy ahogy a szégyenem nőtt, úgy lett egyre keményebb a farkam. Furcsa volt átélni a megalázottság, enyhe félelem, és vad izgalom egyvelegét.

- Az előbb azt mondtam, h itt a lakásban az én tulajdonom vagy, és nem vagy férfi. Ahogy így elnézlek, valóban nem nevezheted magad annak - bökött lekicsinylően szemével a férfiasságomra.

Azonnal elkaptam Katalinról a tekintetem. A farkamat néztem. Sosem tartottam kicsinek, sosem panaszkodtak miatta. De ez, amit mondott, nagyon megalázó volt. Meztelen álltam előtte, felizgulva, és ő a férfiasságomat kerdőjelezte meg. Vagy ez is egyfajta módja lenne a megalázásnak, ha igaz, ha nem? Akármi is volt ez, működött. Egy pillanatra felmerült bennem a kétely a férfiasságom méretével kapcsolatban, és a férfiasságommal is. Hisz, ahogyan bánik velem, és ahogyan eddig is bánt, láthatóan nem férfiként kezelt.

Katalin elnevette magát, és felállt. Lassan körbejárt, hogy megnézze minden porcikámat. Utána szorosan előttem állt meg. Tekintetét mélyen az enyémbe furta.

- Már ennyire élvezed ezt? - kicsi, de annál inkább megalázó mosoly jelent meg a száján.

Mielőtt bármit is mondhattam volna, egy apró pofont mért a farkamra. Furcsa érzés volt, abszolút nem fájdalmas, inkább kéjes.

Szóra nyitottam a számat, de csak halkan lecsitított. Megmarkolta a férfiasságom finoman, és kezét lassan húzgálni kezdte rajta. Mosolygott, én pedig átadtam magam a kéjnek. Még sosem éreztem ennyire jól magam, és megijedtem, hogy a túlságosan hosszan tartó felizgultságom miatt bármelyik másodpercben elélvezhetek.

Miközben finom kézimunkában részesített, nyelve hegyével lassan megnyalta az ajkaimat. "El fogok élvezni" mondtam magamban, és tudtam, ha ez megtörténik, a szememre veti, hogy egy igazi férfi nem csak pár perces.

Azonban Katalin hirtelen abbahagyta. Nézte a lüktető, elélvezésért vágyó, vonagló farkamat, és nevetett. Megsemmisítő volt.

- Akarsz mondani valamit? Esetleg egy színt?

Meg kellett köszörüljem a torkom, és kellett pár másodperc, hogy észhez térjek.

- Zöld.

Mindtam határozottan. Szerintem ennyire határozott nem voltam az egész este során. Két színt fektetett le biztonsági szóként. Én azonban kitaláltam egy harmadikat, amivel biztathatom, hogy intenzívebbé váljon a játék.

Katalin néhány másodpercig szigorúan nézett, aztán elismerően elmosolyodott. Csodálatos volt a hideg, ellentmondást nem tűrő arcmimikája.

- Hát legyen! Térdelj vissza a helyedre - ujjával megint a szőnyegre mutatott.

******

A kedves olvasó nyugodtan jelezheti kommentben, hogyan tetszett neki a Katalin Úrnővel kapcsolatos második rész. Ahogyan azt is, ha nem. Valamint szeretném megkérni a kedves olvasót, hogy mondja el mit gondol, igaz vagy kitalált történet