A férfiasság nélküli béke

Mindig nehéz volt elfogadnom a saját testemet. Tinédzserkoromban folyton azt éreztem, hogy nem vagyok elég, és hogy a férfiasságom kevés ahhoz, hogy magabiztosnak érezzem magam. A külvilág elvárásai, a férfiasság mércéje állandó nyomást helyeztek rám — és sokáig engedtem, hogy uralkodjon felettem. A szégyen visszatartott attól, hogy fel merjem vállalni magam más előtt, és bátran megmutassam, mivel áldott meg az ég.

Az évek alatt azonban megtanultam, hogy nem a külső számít, hanem az, ahogy én kapcsolódom a testemhez, bár néha még mindig zavar, amikor ágaskodó férfiasságomat végigmérik. Nem érzem őszintének a dicséreteket, és valahogy tárgyiasítónak hatnak. Furcsán vagyok bekötve; lehet, hogy mások örülnének, ha őket dicsérnék, de én jobban szeretem az igaz szavakat.

A hideg idő pedig különösen tisztán megmutatja az igazságot: amikor a péniszem ösztönösen összehúzódik, és mint egy kis csiga elbújik a páncéljába, furcsa módon megnyugszom. Nincs többé szerep, nincs póz, nincs bizonyítás — csak én és a testem, kicsire zsugorodva, őszintén, minden elvárástól mentesen. Lehullik a megfelelési kényszer mázsás súlya a lelkemről.

Egyre többször érzem ezt, egyre világosabb: ez az állapot maga a szabadság. Sokszor arra vágyom, bárcsak örökre így maradhatnék: háromcentisen, csendesen, minden elvárástól megszabadulva. Mert amikor ilyen kicsi vagyok, eltűnik a megfelelési kényszer, nincs verseny, nincs méricskélés, nincs nyomás. Csak a test marad — és vele együtt én is, nyugodtan, felszabadultan, tisztán önmagam.

Ez az érzés nem gyengeség, nem szégyen, hanem tiszta megkönnyebbülés. És ha így maradhatnék, tudom, hogy többé semmi nem vehetné el tőlem azt a békét, amit ebben a kicsinységben, ebben az egyszerű, önazonos állapotban találok meg.