Láthatatlanság

Láthatatlannak érzem magam. Persze nem segít a helyzeten hogy besötített szobámba fekszem az ágyamba két napja.

Csak a két függöny találkozásánál átszűrődő fény emlékeztet hogy odakint a világ nem állt meg. Ellenben velem.

Jól haladok az életemmel. Szerettem volna rendbe rakni magam és jó úton haladtam.... haladok. De péntek este kicsit megreccent a folyamat.

Tudtam én hogy nem kéne elmennem bulizni, éreztem , hogy az az önpusztító életmód ami a Berlini techno bulik hozadéka az én életszakaszomba most nem fér bele.

Önfejlesztésben vagyok hetek óta, jól haladtam, minden nap edzek, odafigyelek mit eszek, fókuszban vagyok, tanulok, olvasok egyszóval jó úton haladok.

De hagytam hogy a srácok befűzzenek, elmentem és két napja padlón vagyok.

Annyira szürreális az egész, a fények, a hangok, berlini eletképek, ahogy a ruhatárnál a lányok bugyira vetkőzve indulnak be bulizni, a szipka szobák elött sorban álló emberek, a villodzó fények között feltűnő mellbimbók, a zene ütemére pattogó női mellek látványa a füstben.

Nincs oxigén a belső teremben, így kimegyek. Pár órája kezdtünk bulizni de a reggeli pirkadat fényei már látszanak.

Jól érzem magam, bár a tudatmodosítók valószínűleg hozzá tesznek az érzéshez.

Egész éjjel olyan női testek ringó táncát figyeltem akik a legfeltűnőbb módon próbálták meg kitűnni a tömegből. Úgy érzem mindent látok és ekkor jött a gondolat... "vajon engem is látnak ?"

Homokszemnek éreztem magam, láthatatlannak.

Ahogy telt az idő egyre inkább úgy éreztem, hogy senki nem akar észre venni, a tömegben az emberek megállás nélkül lökdöstek, a pultnál sorban állva átgázoltak rajtam, ha át akartam jutni valahol nem engedtek.

Haza indultam.....

Az ébrededző városon haladtam át, a vonat ablakából néztem ahogy a nap világítja a házak oldalát. Azon tűnödök hogy nem fogok többet bulizni, befejeztem, ez nem én vagyok.

Az egyik megállóban 6 darab kreol nő szállt fel, a ruházatuk alapján egy másik techno buliból ők is haza igyekeznek. Az egyik telt volt, hatalmas keblekkel, mély dekoltázzsal, szép arccal. Próbáltam felvenni a szemkontaktot hátha, de láthatatlannak bizonyultam, így az út további részében a dekoltázsában gyönyörködve gyűjtöttem magamnak inspirációt a reggeli maszturbációmhoz. Minden remény elveszett arra hogy bármiféle szexuális aktusban részesíten valaki.

Másnap reggel felkelve a farkam ébresztett. Kibaszott másnapos, fáradt beteg gondolatok. Utálom őket. A magány érzése kapott el. Végigmentem az összes platformon amin fent vagyok, mind a hétköznapi mind a beteg perverz énem internetes platformjait áttúrtam

Senki nem írt sehol, senkinek nem hiányoztam, senki nem volt rám kíváncsi, senki nem akart megismerni itt sem.

Az érzés elkeserítő így a tindert töltöttem le. Hátha akar valaki kúrni velem egy jót.

Teljes sikertelenség.

Tegnap óta nem sikerült senkivel egy jót még beszélgetni sem. Megöl az ami itt van bennem.

Szóval írok és bízok benne hogy az éterbe elküldött, leírt gondolatok segítenek, mert mást nem tehetek.