A szex kapitalizmusa avagy a szexuális élet egyenlőtlensége
BDSM Blogok »
Blog - Mercurius »
A szex kapitalizmusa avagy a szexuális élet egyenlőtlensége
01. 12. 23:26 | Megjelent: 160x
Néhány évvel ezelőtt futottam bele abba a közgazdasági alapokkal bíró felvetésbe, hogy a mai társadalmunkat az egyéb egyenlőtlenségek mellett a szexuális élet egyenlőtlensége is jellemzi. Akit érdekel, a két eredeti angol nyelvű bejegyzés Robert Hanson tollából itt olvasható:
https://www.overcomingbias.com/2018/04/two-types-of-envy.html
https://www.overcomingbias.com/2018/06/comparing-income-sex-redistribution.html
Magyar nyelven pedig egy összefoglaló és egy feminista kritika az alábbi linkeken:
https://444.hu/2018/05/09/langol-az-internet-egy-kozgazdasz-bedobta-hogy-a-szex-ujraelosztasara-lenne-szukseg
https://merce.hu/2018/06/18/a-szex-ujraelosztasa-a-nok-ujraelosztasa/
Ezek az írások főleg az akkoriban felkapott incelek körüli problémákra hegyezték ki a mondanivalójukat, én most megpróbálok egy másik aspektusból, a párválasztás felől közelíteni.
A régebbi korokban a párválasztás a házasság intézményén keresztül történt, ám az egyáltalán nem egy érzelmi jellegű kötődésen alapult, hanem vagyonin: két fél, illetve leginkább azok családjainak a döntésén alapult, és azt célozta, hogy az utódok az elődökhöz képest jobb feltételekkel vágjanak neki az életnek. Minél magasabb volt valakinek a státusza, annál inkább alá kellett vetnie magát ennek a döntésnek. Ha a felek később jól érezték magukat egymással, az egy kellemes, de nem szükséges körülménynek számított. Értelemszerűen minden korban léteztek az „intézményen kívüli” kapcsolatok is, a római korban elhaló ókori vallási prostitúciótól, a szeretői viszonyon át a közönséges bordélyházig.
A romantika korában felerősödött és bálványozottá vált az érzelmeken alapuló kapcsolat és a sírig tartó hűség. Ez folyamatosan lazította a korábbi, vagyoni alapú házastársi intézményt. A modern korban a szexuális forradalom hatására született meg a sokunk által ismert, ám alapvetően átmeneti modell: az ember kiéli magát fiatalon, majd az érzelmi kötődésétől vezérelve megházasodik és onnantól kezdve az emlegetett monogám, sírig tartó hűség időszaka kezdődik.
A posztmodern korban viszont a technológiai forradalom segítségével az ember annyi információhoz, és szexhez juthat hozzá, amennyihez csak akar.
Hogy visszakanyarodjak a bejegyzésem elejére:
a posztmodern kor megteremtette a párválasztás manchesteri kapitalizmusát.
A fenti elképzelés szerzője szerint ez egy olyan egyenlőtlenség, amivel foglalkozni kell. Bennem két kérdés fogalmazódott meg az ötletével kapcsolatban. Az egyik, hogy ez vajon nem egy olyan természetes eloszlás-e, amely, miután megszabadítottuk minden rá ható kulturális gyökerű szabályozásról, érvényesül valamennyi általunk észlelhető jelenségben? A látható anyag például egyenlőtlenül oszlik el az univerzumban, egy galaxisban több van belőle, mint azon kívül. Az élet a Földön egyenlőtlenül oszlik el, hiszen az amazóniai esőerdőben biomasszában mérve több van belőle, mint a sarkvidéken vagy a sivatagban. Az emberi populáció is egyenlőtlenül oszlik el, hiszen többen élünk városokban, mint attól eltérő egyre kisebb településeken. Bár nem vagyok matematikus, nem tartom kizártnak, hogy hasonló eloszlási görbét írhatunk le ezek esetében is, ahogy a vagyonok vagy a szex esetében is. Vajon be kell-e avatkozni ebbe, vagy örülni annak, hogy végre minden a maga organikus útján fejlődhet az emberi szexualitás terén?
A szexuális élet libertariánusai nyilván azt fogják erre felelni, hogy mindenféle beavatkozás káros, mindenkinek megvannak rá az olcsó eszközei arra, hogy hozzájusson a megfelelő szexuális élethez. „A piac láthatatlan keze” majd magától szabályozza és alakítja ki a viselkedési szokásokat és az ehhez tartozó kultúrát.
Csakhogy nem kell bölcsnek lenni ahhoz, hogy lássuk, ez nem feltétlenül van így. Vannak olyanok, akiknek radikálisan kisebb az esélyük arra, hogy szexhez jussanak, és itt most nem a fentebb linkelt cikkekben taglalt incelekre gondolok, hanem pl. a testi hibával születőkre vagy a kerekesszékben élőkre vagy a szociális periférián lévőkre stb., akiknek szintén vannak vágyaik, de azokat sokkal kisebb eséllyel élhetik meg.
A szexuális egyenlőtlenséget leíró szerző, Robin Hanson adott olyan ötleteket, hogy ezt lehetne például pénzzel kompenzálni, hiszen közismert, hogy a vagyonnal rendelkezők könnyebben jutnak szexhez, így hozzáférhetnek a prostitúcióhoz is. De megoldás lehet a monogám kapcsolati forma melletti kitartó kampány. (Magyarországon mostanában például erős kísérlet folyik ez utóbbi terén).
Ezek a megoldások azonban beleütköznek a radikális feminizmus kritikájába, amely rámutat arra, hogy ez az egész modell mintha nem számolna a nők szexuális egyenjogúságával, és csak a férfiakra koncentrál. Arról nem is beszélve, hogy a prostitúció ilyen módon történő erősítése helyett teljes egészében fel kellene számolni azt.
Persze folytathatnánk azzal a hasonlatot, hogy ebben a relációban a nők bizonyára a posztmodern kor kínai középosztálya, akik megszerezték korábbi nyugati társaik státuszát. Ezek a figurák pedig a korábbi rendszerben pont a férfiak voltak, ezzel pedig a posztmodern kor megteremtette a hőn áhított egyenlőséget.
Más kérdés, hogy a szex közgazdasági leírásának modellje kapcsán a legtöbb kritikus arra hívta fel a figyelmet, hogy ellentétben sok más dologgal, ehhez két ember szükségeltetik. Illetve, ahogy errefelé mondanánk, legalább kettő.
https://www.overcomingbias.com/2018/04/two-types-of-envy.html
https://www.overcomingbias.com/2018/06/comparing-income-sex-redistribution.html
Magyar nyelven pedig egy összefoglaló és egy feminista kritika az alábbi linkeken:
https://444.hu/2018/05/09/langol-az-internet-egy-kozgazdasz-bedobta-hogy-a-szex-ujraelosztasara-lenne-szukseg
https://merce.hu/2018/06/18/a-szex-ujraelosztasa-a-nok-ujraelosztasa/
Ezek az írások főleg az akkoriban felkapott incelek körüli problémákra hegyezték ki a mondanivalójukat, én most megpróbálok egy másik aspektusból, a párválasztás felől közelíteni.
A régebbi korokban a párválasztás a házasság intézményén keresztül történt, ám az egyáltalán nem egy érzelmi jellegű kötődésen alapult, hanem vagyonin: két fél, illetve leginkább azok családjainak a döntésén alapult, és azt célozta, hogy az utódok az elődökhöz képest jobb feltételekkel vágjanak neki az életnek. Minél magasabb volt valakinek a státusza, annál inkább alá kellett vetnie magát ennek a döntésnek. Ha a felek később jól érezték magukat egymással, az egy kellemes, de nem szükséges körülménynek számított. Értelemszerűen minden korban léteztek az „intézményen kívüli” kapcsolatok is, a római korban elhaló ókori vallási prostitúciótól, a szeretői viszonyon át a közönséges bordélyházig.
A romantika korában felerősödött és bálványozottá vált az érzelmeken alapuló kapcsolat és a sírig tartó hűség. Ez folyamatosan lazította a korábbi, vagyoni alapú házastársi intézményt. A modern korban a szexuális forradalom hatására született meg a sokunk által ismert, ám alapvetően átmeneti modell: az ember kiéli magát fiatalon, majd az érzelmi kötődésétől vezérelve megházasodik és onnantól kezdve az emlegetett monogám, sírig tartó hűség időszaka kezdődik.
A posztmodern korban viszont a technológiai forradalom segítségével az ember annyi információhoz, és szexhez juthat hozzá, amennyihez csak akar.
Hogy visszakanyarodjak a bejegyzésem elejére:
a posztmodern kor megteremtette a párválasztás manchesteri kapitalizmusát.
A fenti elképzelés szerzője szerint ez egy olyan egyenlőtlenség, amivel foglalkozni kell. Bennem két kérdés fogalmazódott meg az ötletével kapcsolatban. Az egyik, hogy ez vajon nem egy olyan természetes eloszlás-e, amely, miután megszabadítottuk minden rá ható kulturális gyökerű szabályozásról, érvényesül valamennyi általunk észlelhető jelenségben? A látható anyag például egyenlőtlenül oszlik el az univerzumban, egy galaxisban több van belőle, mint azon kívül. Az élet a Földön egyenlőtlenül oszlik el, hiszen az amazóniai esőerdőben biomasszában mérve több van belőle, mint a sarkvidéken vagy a sivatagban. Az emberi populáció is egyenlőtlenül oszlik el, hiszen többen élünk városokban, mint attól eltérő egyre kisebb településeken. Bár nem vagyok matematikus, nem tartom kizártnak, hogy hasonló eloszlási görbét írhatunk le ezek esetében is, ahogy a vagyonok vagy a szex esetében is. Vajon be kell-e avatkozni ebbe, vagy örülni annak, hogy végre minden a maga organikus útján fejlődhet az emberi szexualitás terén?
A szexuális élet libertariánusai nyilván azt fogják erre felelni, hogy mindenféle beavatkozás káros, mindenkinek megvannak rá az olcsó eszközei arra, hogy hozzájusson a megfelelő szexuális élethez. „A piac láthatatlan keze” majd magától szabályozza és alakítja ki a viselkedési szokásokat és az ehhez tartozó kultúrát.
Csakhogy nem kell bölcsnek lenni ahhoz, hogy lássuk, ez nem feltétlenül van így. Vannak olyanok, akiknek radikálisan kisebb az esélyük arra, hogy szexhez jussanak, és itt most nem a fentebb linkelt cikkekben taglalt incelekre gondolok, hanem pl. a testi hibával születőkre vagy a kerekesszékben élőkre vagy a szociális periférián lévőkre stb., akiknek szintén vannak vágyaik, de azokat sokkal kisebb eséllyel élhetik meg.
A szexuális egyenlőtlenséget leíró szerző, Robin Hanson adott olyan ötleteket, hogy ezt lehetne például pénzzel kompenzálni, hiszen közismert, hogy a vagyonnal rendelkezők könnyebben jutnak szexhez, így hozzáférhetnek a prostitúcióhoz is. De megoldás lehet a monogám kapcsolati forma melletti kitartó kampány. (Magyarországon mostanában például erős kísérlet folyik ez utóbbi terén).
Ezek a megoldások azonban beleütköznek a radikális feminizmus kritikájába, amely rámutat arra, hogy ez az egész modell mintha nem számolna a nők szexuális egyenjogúságával, és csak a férfiakra koncentrál. Arról nem is beszélve, hogy a prostitúció ilyen módon történő erősítése helyett teljes egészében fel kellene számolni azt.
Persze folytathatnánk azzal a hasonlatot, hogy ebben a relációban a nők bizonyára a posztmodern kor kínai középosztálya, akik megszerezték korábbi nyugati társaik státuszát. Ezek a figurák pedig a korábbi rendszerben pont a férfiak voltak, ezzel pedig a posztmodern kor megteremtette a hőn áhított egyenlőséget.
Más kérdés, hogy a szex közgazdasági leírásának modellje kapcsán a legtöbb kritikus arra hívta fel a figyelmet, hogy ellentétben sok más dologgal, ehhez két ember szükségeltetik. Illetve, ahogy errefelé mondanánk, legalább kettő.
Hozzászólások
A jobbágy azért nem biztos, hogy jó példa, mert én elsősorban a nincstelenekről beszéltem, a jobbágyok pedig a nincstelenek felett álltak társadalmi értelemben.
A ius primae noctis egyébként egy nem létező jog volt, bár vita van róla, vélhetően egy kései kitaláció, ami azt szolgálta a 18. században, hogy bemutassa, milyen szörnyű és civilizálatlan volt az élet a feudális keretek között.
mások voltak az arányok, mint amit írsz. valahogy úgy volt, hogy egy partnerkeresőn (leírás és fotó alapján, az általa keresett életkoron belül) a nők a férfiak kb 10%-át tartják elfogadhatónak, a többit esélytelennek.
a férfiak pedig a nők 30-40%-át tartják megfelelőnek, és további 10-20% talán kategória.
Amúgy a feles arány elméletileg egyenlő esélyeket teremt, a gyakorlatban azért még sincs így, hiszen a szexuális élet gyakorlásának piramisában a felső harmadban helyet foglaló férfiak jóval több nőt érnek el, mint az alattuk lévők, és ez a másik nem esetében is igaz. Ha ezt átfordítom az 50%-os felvetésedre, akkor akad olyan 1%, aki eléri az egész másik 50%-ot, és akad olyan 1%, aki a másik nem alkotta 50%-ból 1%-ot sem tud elérni. Valószínűleg vannak erre szofisztikáltabb szociológiai tanulmányok, de gyanítom, hogy ahhoz azért komolyabb keresés tartozik, mint amit én a bejegyzésem megírása előtt végeztem.
Szexuális értelemben, az őskorban sem volt. A dominanciaharc ott is megvolt, legalábbis én úgy tudom, ott is a törzs alfái voltak a kelendő áruk.
Általánosságban:
Számomra egyébként egy valami nehezen értelmezhető. A világban a nemek megoszlási aránya 51% nő 49% férfi. A világon az emberek többsége még mindig monogám kapcsolatokban él. Akkor, hogy nem találnak maguknak az emberek szexpartnert/párt? Ráadásul manapság még csak az sem lehet kifogás, hogy nincsenek meg az eszközök az ismerkedésre. Szerintem sokkal inkább fejben vannak itt a gondok. Néhány nappal ezelőtt pont volt egy blog ami érintette az irreális elvárásokat, és teljesen elszállt önértékelések, ide is nagyon igaz. És nem csak nőkről beszélek itt, sőt...
Ha megnézed az incel kultúrát, gyakorlatilag azt látod, hogy a férfiak nem mernek kezdeményezni félve az elutasítástól. Amikor meg felhoztam pár incel ismerősömnek, hogy ugyan mi lenne ha megpróbálná esetleg a dolgot, akkor válaszként meg azt kapom, hogy hát neke, könnyű, nekem mindig van barátnőm.... Néha nem tudom, hogy képzelik el ez az emberek... Hogy az én farkamra csak úgy maguktól ugrálnak a nők vagy mi? Hát nem, rengeteg békát be kell nyelni, hogy néha királynőre akadj. A leggázabb az egészben, hogy a saját bizonytalanságuk miatt a nőket hibáztatják. Ezek után meg csodálkoznak, hogy nem akarnak nők velük lenni? Én sem akarnék fordított esetben egy férfigyűlölő vérmongúzzal lenni...
Az irreális elvárásokra meg visszatérve. Szóval ezek az incel ismerőseim állandóan olyan nők után loholtak, akik teljesen más súlycsoportban játszottak hozzájuk képest. Slussz poénként az egyikük mellett ott kullogott állandóan két tündéri csajszi, akik odáig meg vissza voltak érte, de nem neki azok nem kellenek, csak az elérhetetlen... Ezzel mit lehet kezdeni?
Emellett persze a nők is bűnösök, mert sokan olyan pofátlan módon utasítanak el, hogy az bicskanyitogató, még az én egómat is sérti sokszor, pedig amúgy elég vastag a bőr a képemen... Különösen ha épp nem egy súlycsoportban vagytok, akkor olyan mértékű lesajnálást kapsz, hogy azért ahhoz kell egy gyomor ami bedolgozza. Szóval ez egy gyönyörű feedback loop, ami csak egyre rosszabb lesz.
1) Szerintem a státusztól nem függött az, hogy mennyire kellett a felsőbb döntéseket elfogadni. Ugyanolyan nehéz volt minden társadalmi csoportnak érzelmi életet élni.
2) Egyáltalán nem biztos, hogy a megváltozott munkaképesség kevesebb szexet is jelent egyben. Ismerősöm pl. Down-kórosokkal dolgozik intézetben és azt mondja, el nem tudom képzelni azok mennyit szexelnek.
a társadalmi újraelosztás két esetben védhető: az éhhalál/fagyhalál szélén lévőket segítik, vagy a halmozottan hátrányos helyzetben lévőket azzal, hogy esélyt teremtenek arra, hogy idővel a saját lábukra tudjanak állni. tehát ne halat adj, hanem tanítsd meg halászni.
a szex hiányába még senki nem halt bele, így csak a második eset jöhetne szóba. segítsék a szexnyomorúságban élőket abban, hogy találjanak maguknak társat.
ez valószínűleg a teljes társadalomnak hasznos lenne. kiegyensúlyozott, boldogabb emberek a munkahelyükön is jobban teljesítenek. gyerekük is születik, és még a szingli nőknek is lesz társa (ez eddig szóba se került).
de hogy arra adjanak nekik pénzt, hogy tudjanak prostikhoz járni, az nevetséges.