A pusztító türelmetlenség

„Vágyom, tehát vagyok” – állította Sigmund Freud, a pszichoanalízis atyja.
Pszichológiai szempontból azonban a legjobb dolog nem maga a jutalom, hanem a várakozás.
Biztos bennem van a hiba, és az is tuti, hogy Freud eufórikus
hangulatban mulatta volna velem az idejét, hisz a kokain élettani hatásaival foglalkozott, sőt maga is gyakran alkalmazta mind saját használatra, mind páciensei tüneteinek kezelésére. És velem lenne dolga...nem kevés :)
Nehezen fogadom el, hogy a mai instant világunkban az idő és a vele járó várakozás továbbra is megkerülhetetlen.
De úgy érzem van az a várakozás ami jó. Ami épít. Van az a türelem mikor élvezem az adott pillanatot, megélem és tudatosítom az elhangzott szavakat, elmélázom. Kiélvezem az érzést amit egy hangszín, egy hangsúly eredményez. Mert tudom, teljesen tisztában vagyok vele, hogy ismételten megkapom, átélem.
És van ami pusztít.
Úgy tűnik be van programozva bennem, hogy tenni kell, nem lehet megállni. Hogy a 30 perc az fél óra és nem kettő. A hit, hogy az ígért szó, az szentírás. És jön a várakozás...az a várakozás, mikor nem tudod meddig tart. Mikor a türelmed penge élen táncol. És ez a melankolikus várakozás, átcsap pusztító türelmetlenségbe. Ez önpusztítás felé vezet mert az élet üteme és ideje nem gyorsítható fel. Még akkor is, ha gyorsabban szeretnénk haladni, mindennek megvan a maga ritmusa. A türelem ápolásához lassítani kell, koncentrálni kell.
Ezek után a konklúzió?
Bárki, bármi okosságot zeng, és ku*vára nehezen tolerálom azt ha valaki ígér és várni kell rá.