A szub ruházza fel hatalommal a domot.

Igazi odaadás az, amikor a farkával a torkodban, hypoxiával küzdve, mégis az ösztöneidet legyőzve nem eltolod, hanem az arcodba húzod őt. Sokan ezt megalázónak (vagy akár alázásnak) gondolják, amit én nem értek. Nem tudok tiszteletreméltóbb partnert elképzelni, mint egy a lábam előtt, önként fuldokló szubot. Nekem elhiheted, hogy amikor egy dom azt érzi, hogy még ilyenkor is csak az számít neked, hogy neki jó legyen, elég legyen, finom legyen, pont jó legyen, hálás és elégedett veled, a világgal és mindennel. Ilyenkor a helyén van filozófiai és fizikai értelemben egyaránt. Miközben a makkjára ráfeszül a garatod, ahova épp csak beerőltette, azaz a farka végre a teremtésének célját teljesíti be, ő is a helyére kerül a muglik uralta világból átmenetileg kiszakadva. Ez a zen.
Mert egy dom szub nélkül senki. Sem hatalma, sem ereje, sem pedig értelmezhető dominanciája. A szub adja a dom hatalmát. Ő rajzolja meg azokat a kereteket, amelyeken belül a dom dominál, és amelyeket persze folyamatosan feszeget, tágítani próbál. És ha így nézzük, bár a dom irányítja és használja a szubot, azt a szub ízlésének, vágyainak, határainak követésével, azaz a szub kedvéért (és persze a sajátjáért, ami szerencsés esetben egyezik) teszi. Tehát akkor végül ki is irányít?
Szerintem sokkal nagyobb erő és bátorság, önismeret és „tök” kell ahhoz, hogy valaki szub legyen. Imádom és tisztelem őket, olyankor is, amikor a torkukat baszva verem duzzadtra a pinájukat. Sőt, olyankor igazán. A kezünkbe adnak szinte mindent, bízva a belátásunkban, józanságunkban, lemondva mindenfajta önvédelemről. Bíznak abban, hogy amikor ők magatehetetlenek és némák, akkor sem teszünk olyat, amit ők nem akarnak. Elhiszik, hogy olyankor is felismerjük a különbséget a „még ne hagyd abba, ez az””-típusú „mmmmmmm!” és az „ez már sok, kérlek, hagyd abba!!!”-típusú „mmmmmm!” között, amikor golyóval vagy a bgyijukkal a szájukban nem tudnak semmilyen biztonsági szót kimondani. Sőt, azt is elhiszik, hogy ha felismerjük, hogy jeleznek, nem fogjuk folytatni, bár megtehetnénk. És ami szerintem a csúcs (és hálás vagyok, hogy több partnerrel is átélhettem ezt), amikor eleve nem adnak meg biztonsági szót, mert nem tartják szükségesnek, tudják, hogy annyira figyelünk, hogy teljes biztonságban vannak. Ellazulhatnak, átadhatják magukat mindenestől és szinte megszűnhetnek önálló lényként létezni. Feloldódhatnak bennünk.
Az ilyen mértékű bizalom engem megindít. Tiszteletet ébreszt, gyönyörködtet, lenyűgöz. De persze ettől a fájdalom, a fuldoklás, a túlstimulálás miatti őrület és a használat nem lesz kevesebb. Pont annyi lesz, amennyit mi ketten szeretünk. Én adni, ő kapni.