2019. 02. 20. 13:50 | Megjelent: 1477x
Elváltam. Nem most, már évekkel ezelőtt, 8 év után. Papír szerint április 4-én, a felszabadulás napján lesz 3 éve.
Nem más miatt tettem. Nem volt szeretőm, pasim, vagy akár udvarlóm, semmi. Nem máshoz bútoroztam, hozzám sem költözött más, egyedül maradtam. Azért váltam el, mert méltóságomon aluli lett volna tovább maradni abban a kapcsolatban. Sokáig tűrtem, szenvedtem, süllyedtem, de van egy határ. Egy pont, ahol azt mondja az ember, hogy itt az állj.
Elmesélem a szitut. 26 évesen egy 4 éves gyerekkel maradtam ott munka nélkül egy családi házban, aminek fatüzelése volt, én pedig még életemben nem vágtam fát. Ja és a családom potom 400km-re volt tőlem.
Pénz nélkül, segítség nélkül a világ végén. Mégis megléptem, és nem engedtem vissza. Próbálkozott? Persze! Nem vett komolyan amíg az ügyvéd levelét meg nem kapta. Aztán még mindig nagy volt az arca, mert elhúzódott a dolog. Akkor kapott sokkot, amikor bejelentettem, hogy eladtam a házat és megyek haza Miskolcra. Na ott volt baj.
De senki és semmi nem tarthatott mellette tovább.
Szóval!
Ha válni akar valaki, akkor azt önmagáért tegye, ne másért. Nem szabad ekkora terhet tenni egy másik emberre. Nem az ő feladata, hogy ezt cipelje.
Másrészt nekem nagy büszkeség volt, hogy a saját lábamra tudtam állni, és azóta is, köszönöm szépen, két lábbal állok a földön, és mind a kettő a sajátom.
Más nem vágyik az önállóság érzésére?
Vagy én vagyok helikopter már megint...
Hozzászólások (17)
De már nem titok.