Sírni szeretnék...

...hangozott el tőlem a kérés. Kell. Fájok belül, de nem tudom kiadni. Próbáltam én sokféleképpen, de hiába. Nem megy. Nincs mese, kívül kell fájnom hozzá.

Első este nem sikerült. Egyszerűen a "szokásos" nem hatott. Ó, kaptam én sokat, erőset. Fel is hasadt a bőröm, de nem tudtam sírni. Helyette...nevettem. Mint egy eszelős, potyogtak a könnyeim a nevetéstől. Jólesett, szó se róla, de ez most kevés volt.

Második este zaklatott voltam. Volt beígért 80-am Picurtól. Hát hajrá, lássuk mi változott tegnap óta. Hát...semmi. Jólesett az a nettó 80, szó se róla, kellett annak a bennem élő mazo ribancnak, de nem hozott áttörést.

Hallom Sadom komor hangját: "Elég. Jó. Akkor... (Nagy levegőt vesz.) Sírásig."

Innentől igazából nincsenek összefüggő emlékeim. Azt tudom, hogy az első ütésnél felpattant a szemem, akkor már tudtam, ez kemény lesz!
Bevillant az is, hogy nem vagyok kikötve, nem téphetem a kötelet, tehát kapaszkodnom kell.

Nem tudom számolni. Képtelen vagyok rá. Annyira fáj... Mintha az ágyhoz szegeztek volna. A világból szeretnék kirohanni, de nem tudok meg sem mozdulni. Érzem, hogy alig kapok levegőt, annyira belefúrom az arcom a párnába. Ez nem jó. Valahogy, nagy nehezen arrébb teszem. Már a lepedőre potyognak a könnyeim. Sírok. Nem. Ez nem az. Ordítok a fájdalomtól. Szinte elviselhetetlen.
A saját hangomon kívül elfojtott sírást hallok. Picur. Nem bírja a látványt? Durva lehet. Szeretem, amiért ennyire jó barátnőm. Engem vernek és ő sír...

Kezdem nem bírni. Mozdulok. Azonnal jön a rendre utasítás, "vissza, hasra"!
Az egész testem remeg. Itt a határ. Nem bírom. Megőrülök, annyira fáj. Legyen vége...
Vagy ne. Mindegy. Már megint nem mozdulok. Már nem ordítok, csak sírok. Még mindig üt. Fáj. Hagy fájjon. Nem számít. Picur sír. Miért sír? Meg akarom vigasztalni. Jól vagyok. Még mindig üt. Aztán abbahagyja. "Ezt levezetésnek kaptod, maradj még." Hallom, de amúgy sem mozdulnék. Nem érzek mást, csak a lángolást. Mintha valaki felgyújtotta volna a hátam és a fenekem. Rázkódom. Ja, igen, a sírás. Remegek is, ez eddig fel sem tűnt. Pedig mindenem remeg.
Aztán vége. Teljes testével rám fekszik. Hideg. Hűsít. Csitít. Köszönöm. Hamarosan csak az égő érzés marad és a remegés. Könnyű vagyok. A fájdalom szárnyain szállok a semmibe. Imádom ezt.

A kínzó belső fájdalom elmúlt. Felváltotta ez a feszítő érzés. Hallom, hogy fotóz. Picur dícsér szipogva és elém teszi a telefont. Hű... Ez... Igen. Ez szép. Nagyon.

Egy gondolat cikázik már csak a fejemben.

Király, te tetted ezt!