Képzelt zsibvásár VIII. (Nyugi, utolsó)

Kapcsolatunk egyik legmeghatározóbb történetében Te nem is játszottál aktív szerepet. Egy utazás volt, amin egyedül vettem részt. Többször megkerültem a világot, miközben egy centit sem mozdultam.

Az egész azzal kezdődött, hogy azt mondtad, most el kell ugranod egy órácskára, halaszthatatlan ügy miatt. Amint visszajössz, tovább fogunk majd játszani. Én pedig jól nevelt, türelmes, megértő szubként készségesen bólintottam és odavittem a cipőd, felhúztam a zoknid és kissé ügyetlenkedve, de bekötöttem a fűzőt is.

Szép lassan lecsorogtak a homokszemek képzeletbeli homokórám karcsú derekán. Egyre izgatottabb lettem, mert közeledett a pillanat, amikor elfordítod a kulcsot a zárban és belépsz végre. Megmosolyogtam magam, mert olybá tűnt, csaknem olyan lelkesen várlak, mint egy kiskutya a gazdáját. Tulajdonképpen alig különbözött a kapcsolatunk ettől.

Szerettelek volna meglepni. Illően várni Téged, amikor belépsz az ajtón. Teljesen meztelenre vetkőztem. Egy pillanatra végigsimítottam a melleimen és az ölemen, hiszen nagyon izgalmas volt a lakásodban meztelenül létezni. Teljes természetességben, mintha csak odatartoznék. Szép lassan felvettem a bőrszíjakat a két csuklómra, és a két bokámra is. A nyakörvemet Te adtad rám még reggel. Egy pillanat alatt kiválasztottam a kedvenc pálcádat. Persze nem azért, mert mindegy volt, hogy melyik az, hanem mert pontosan, gondolkodás nélkül tudtam melyiket szereted. Melyik az, amelyik épp a tenyeredbe illik. Amelyik megfelelően hosszú, épp eléggé nehéz és hallgat is Rád. Amelyikkel könnyen célzol és minden nehézség nélkül tudod kontrollálni az ütés súlyát is. Azt a pálcát, amelyikkel különös kapocs fűz össze Téged. Rowlingnak igaza lehetett… a pálca választja ki a varázslót.

Miután minden részletet gondosan átvizsgáltam, és megfelelőnek találtam, az ajtóval szemben letérdeltem. A karom kinyújtottam magam elé és tenyeremen pihent a pálcád. Minden érzékemmel az ajtót fürkésztem, bármelyik pillanatban beléphetsz rajta. És akkor … akkor majd meglepődsz? Örülni fogsz. Biztosan örülni fogsz, hogy önállóan megleptelek ezzel a gesztussal. Majd besétálsz. Elveszed a pálcát, én megcsókolom a cipőd orrát, aztán segítek levenni. Kilépsz belőle és az ajkammal már a bőröd érinthetem. Míg a lábad csókolom, a pálcával végigsimítasz és a csókok ritmusára lassan ringó, felkínálkozó fenekemre csapsz le…

Ekkor arra eszméltem, hogy már megint elkalandoztam, de most fel is izgattak a gondolataim. Égető vágyat éreztem arra, hogy magamhoz érjek, hogy orgazmusig kísérjenek a Rólad szőtt fantáziáim, de akkor belepirultam a gondolatba, hogy az ajtón belépve azt pillantod meg, hogy a földön térdelve, a kedvenc pálcádat félredobva kéjelgek, mint egy önuralmat nem ismerő, olcsó ribanc. Elvetettem hát az orgazmus gondolatát.

Már csaknem fél óra telt el, mióta itt térdelek, és várok. A karom már majd leszakadt. Szép lassan alkudozva meggyőztem magam, hogy az is épp elég, ha csak a kezemben tartom és csak akkor emelem fel, ha már érte nyúlsz.

Talán sosem térdeltem még ilyen sokáig. Csaknem egy óra telt már el. Máskor is tud kellemetlen lenni a térdelés, de olyankor nem vagyok egyedül, másra koncentrálok. Most egyre csak a térdemben érzett fájdalom lüktet bennem. Csak még egy percet. Csak még egyet, már biztosan érkezel, már biztosan bejöttél a házba. Minden fordulóban kilenc lépcsőfok. A harmadikon vagyunk. Ha lassan jössz, most lépsz fel az ötödikre… hat… hét… nyolc… kilenc. Egy forduló megvan. Mindjárt belépsz az ajtón.

Nem bírom tovább. Legyőztél. Előre borulok, szinte menekülve. A kezemre támaszkodom, a térdeim már már fellélegeznek. Próbálom menteni a menthetőt. Valami jót kihozni a kudarcból. Az ajtónak háttal fordulok, így, négykézláb. Mikor belépsz a ribancod kitárulkozása fogad majd. Kevésbé szolid, de könnyebb póz.

A percek telnek, csak peregnek egymás után. Újabb óra telt el. Talán valami bajod történt? Talán baleset ért? Talán nem is Te fogsz belépni majd az ajtón, hanem egy rokonod, ismerősöd? Felegyenesedem a gondolatra. Nem láthat meg így más.

Lassan elhessegetem a rémképeket, amik sorban ugranak be Rólad, vagy arról, ahogy egy idegen belép ide és meglát engem. Lassan visszaereszkedem a pózba, ami bár eléggé profán, azért az alázatot mégis tükrözi.

Zsibbad a karom és a lábam, a térdemben és a tenyeremben éles fájdalmat érzek. Időnként a könyökömre támaszkodom, hogy enyhülést keressek, de nem sokat segít. Már órák óta várlak, pedig azt mondtad, egy óra az egész. Nem olyan sokszor tudok eljönni Hozzád és Te sem szoktál ráérni. Pont most kell órákra eltűnnöd? Amikor itt várlak megalázóan hosszú ideje, és megalázó pózban? Ez komoly? Ennyire nem számítok? Ennyire mindegy, hogy mi van velem? Magadhoz rendelsz, de még csak rám sem nézel? Talán összecsaptak a hullámok és a többi nődet is mára időzítetted, ezért nem jöttél vissza? Épp valaki más arcára élvezel, mialatt én itt kuporgok és Téged várlak? Na nem! Nem adom meg Neked azt az örömöt, hogy belépj és így találj engem.

Felpattanok a földről és visszateszem a pálcád a többi közé. Nyújtóztatom a tagjaimat. Előveszem a könyvem és úgy teszek, mintha csak olvasgatnék, mintha kicsit sem izgatna, hogy merre jársz. Különben is… pukkadj meg!

Bár, ha jobban belegondolok, Te nem is tudsz az egészről. Nem Te kérted… én találtam ki. Nem Te akartad, hogy fájjon, hanem én vállaltam önként. És egy kis kellemetlenség, egy kis fájdalom máris eltérít attól, hogy örömöt akarjak okozni Neked? Hát mégis milyen szub vagyok én? Szégyen!

Bűnbánóan térdelek vissza a az ajtóval szembe. Bármennyire próbálkozom, most már percek alatt érem el ugyanazt a fájdalmat, amihez órák vezettek. A fogam összeszorítva várok. Bármelyik pillanatban beléphetsz. Már biztosan nem kell sok. Már biztosan… De nem bírom. Megtörve omlok a földre. Az ajtó előtt, törökülésben ülve szuggerálom a zárat, hogy kattanjon már végre. Persze végigfut rajtam a kép. Belépsz, és én ott ülök az ajtóval szemben, mint egy unatkozó, mérges óvodás, tök pucéran, és zilált fejjel. Hát ez minden, csak nem izgató.

Új ötlet. Megállok itt, és amint hallom, hogy itt vagy, gyorsan letérdelek majd. Ez egy kicsit megtévesztő, de jól mutat. Talán ez is elég lesz, így, hogy már nem is tudom hány órája várlak. Talán Neked elég mindenből a látszat. És már különben is épp eléggé fáj mindenem. Ennyi igazán belefér.

Újabb hosszú percek, negyedórák, félórák, s órák telnek el úgy, hogy téblábolok a lakásodban. Vívódom, kételkedem magamban, kételkedem Benned. Kétlem, hogy jól csinálom, hogy valaha jó szub lehetek. De kétlem, hogy Te jól csinálod, hogy ilyen egy jó dom. Aztán elborzadok, hogy hogyan gondolhatok Rólad ilyesmit. Hiszen megmondtad, épp annyi időt töltesz velem, amennyit tudsz. Amennyit a munkád enged. Nem sok, de azt mind nekem adod. Hálátlan ostoba kis szuka vagyok.

A kapcsolatunkban, az önértelmezésünkben, a jóban és a rosszban kétkedve állok egyik lábamról a másikra, hogy aztán letérdeljek, vagy négykézláb ereszkedjek, hogy utána mérgesen felpattanjak, vagy mindent feladva, apatikusan elheverjek a kanapén.

A szenvedéssel elég gyorsan telik az idő. Az órára nézek. Már csak egy óra, és indul a vonatom haza. Gyorsan döntök. Túlságosan szégyellem magam ahhoz, hogy ezt felvállaljam. Sosem tudhatod meg, hogy ezt tettem, ezzel töltöttem a napom. Felkapkodom a ruháimat. Mindent elpakolok. Indulásra készen állok. Biztosan betoppansz mindjárt, és sietünk a vonathoz.

Már csak fél óra a vonat indulásáig. Utálok rohanni. Mindig egy órával hamarabb kint vagyok az állomáson, hogy ne késsem le véletlenül sem a vonatot. És most még jegyem sincs. Persze Te vagy a domináns, Te mindent megoldasz. És semmi sem írja elő, hogy figyelembe kell venned a rigolyáimat. Már csak tizenöt perc. Lélekszakadva kell majd rohanni. Jobb, ha már most felveszem a cipőm.

És most gurul ki a vonat az állomásról. Az utolsó. Én pedig a lakásodban üldögélek. Egész nap egyedül voltam. Most már nincs értelme sietni. Most már tényleg jönnöd kell. Még mindig szeretném, ha örülnél. Szép lassan újra levetkőzöm. Még egyszer felcsatolom a szíjakat. A nyakörvet is. Még egyszer kipakolom az eszközöket. Még egyszer kiválasztom a pálcád. Még egyszer az ajtó elé térdelek. Még egyszer az ajtóra tapasztom a szemem, a fülem, és minden érzékemet. Még egyszer addig térdelek ott, míg könny nem szökik a szemembe a fájdalomtól. Még egyszer megtörök. Még egyszer feladom. Lefekszem a kanapéra. Egy pillanatra lehunyom a szemem. Mikor újra kinyitom, előttem állsz és csodálkozva kérdezel:

- Hát te? El is aludtál? Mitől vagy ilyen fáradt? Hiszen nem is csináltál semmit.

Talán ez az oka annak, hogy a kedvenc pálcád most új gazdát keres.