Picsogás helyett

Olyanok vagyunk, mint a vízesés, csobogunk, zúdulunk, zuhanunk lefelé, a mélybe, erővel, haraggal, zokogva egyre mélyebbre és mélyebbre.
Sajnáljuk magunkat, másokat hibáztatunk mindenért, miközben gerjesztjük magunkban a gyűlöletet és szépen lassan olyanok leszünk mint egy megfonnyadt avokádó, aminek a végére se íze se bűze. Rothasztjuk magunkat.

Számoljuk, számon tartjuk, nyomon követjük, szépen felsorakoztatjuk az embereket és hogy mit/miket vettek el tőlünk, mennyivel lettünk kevesebbek általuk. Pedig mi milyen csodálatosak voltunk! Fentről indultunk lefelé, és most ezek maradtunk. A megcsonkított üres semmik.

Az ő hibájuk! Mindenről ők tehetnek! Hogy abból a csodálatos, tökéletes valamiből ezek lettünk.

...

Nézzük már ezt meg jobban közelebbről..
Mi is voltam, mi is lettem?
Hát... hogy őszinte legyek, ha azon gondolkozom, mi voltam és mi lettem, bizony hatalmas vigyor ül ki a pofámra.


"Józsika tönkretett, Béla elvette tőlem ezt, Karcsi meg azt, Jenő pedig mindent. - Rohadékok!"

Hogy mi?

Fáj, mint a rohadás, igen, szar de én még mindig úgy gondolom, hogy egyik sem elvett, hanem adott, igen, adott és nem is keveset!
Általuk nem kevesebb, hanem sokkal de sokkal több lettem.
És tudjátok mit? Mindet szeretem. Egytől-egyig. Még a ki*aszott Jenőt is.

Mindenki adott hozzám valamit, még akkor is ha véget ért, (így vagy úgy, szépen, rondán, gusztustalanul, bárhogy!) Tök mindegy, vége lett.

A veszteség nem csupán veszteség, hanem nyereség is. De még mekkora...

A részeim vagytok, viszlek titeket tovább magammal, magamban, belém épültetek, és én ezt az előnyömre fordítom. Mi is lenne velem nélkületek...?

Kedves A., aki belevezettél, aki kineveltél, aki megmutattad mi az a BDSM. Aki először adott rám nyakörvet. Mi lenne velem most nélküled? Hol lennék most? A részem vagy. És hálás vagyok neked.

Kedves B, aki úgy vertél el, hogy azt élveztem. Először, igazán! Belenézek a tükörbe, végigsimítok az arcomon, és újra érzem, milyen volt, amikor először csípett, nem kicsit, aztán zsibbadt és forró lett, és ezzel együtt elöntötte az egész testemet a forróság. Te ismertetted meg velem a fájdalom szeretetét. Viszlek magammal. Köszönöm neked.

Kedves C, hát mit is mondjak, voltak határok, amiket oly könnyedén léptem át veled (és azóta sokkal mélyebben benne vagyok), hogy magam is meglepődtem.
Tegnap varrtam. Megszúrtam a tűvel az ujjamat, kibuggyant a vérem és egyből eszembejutottál. A fenekemhez nyúltam és éreztem a tűk szúrását. "Telivigyorral" folytattam a varrást.
A nyitottságot kaptam tőled, az elfogadást és a perverziót.

Kedves D, te dög. Az elérhetetlen, a főellenség. Nem sok jutott nekem belőled, 2-3 csók, pár érintés. És már vége is szakadt.
A beteljesületlen állati vágyat kaptam tőled, ami nem rombol, de épít, felemel. Kellett ez nekem, hogy az legyek, aki ma vagyok.

És Te, kedves E., Te csodás.
Egymáshoz sem értünk. Csak egy küszöb volt közöttünk, és két méter. Maszkban. Csak az illatodat éreztem. A jelenléted. A hangod. A mosolyod. A zavarod. És az enyém.
5 perc volt az egész, nem több. És már vége is.
Az édes sóvárgást kaptam tőled. A legédesebbet.

Vége van, mindnek. És én boldog vagyok, mert általatok nem kevesebb, hanem több lettem. Minden téren.

Minden elmúlik egyszer, a jó is és a rossz is. A kérdés csak az, hogy megérted és elfogadod ezt, vagy a végtelenségig nyomod le magad az önsajnálatban.
Hidd el, jobban jársz, ha az előzőt választod.