Rohadás

Ülök az ágyon. Éjjel 1 óra van. Túl sok a fény. Lekapcsolom a lámpát. Túl sötét van.
Felkapcsolom a csillagvetítőt.
Bámulom a plafonon a műcsillagokat.
Nézem, ahogy lassan mozognak oda-vissza.

Felpattanok.
Sétálok a hálószobából a bejárati ajtóig.
Pontosan 9 lépés.
1..2..3..4..5..6..7..8..9.
És vissza.
1..2..3..4..5..6..7..8..9.
Hangosan mondom a számokat.
1..2..3..4..5..6..7..8..9.

Visszaülök az ágyra.

Belemarkolok erősen a jobb combomba.
Olyan erősen, hogy fáj, hogy kényelmetlen.
Visszataratom lélegzetemet.
Újra számolok.
1..2....3... 4....5...6...7... Stb.
A fájdalomra koncentrálok.
Mármint a fizikaira.

Mikor jön már a vér. Nem értem.
Még egy utolsót ráerőltetek a nyomásra a combomon és akkor érzem: valami átszakad.
Kibuggyan az első vérgyöngy.
És a második már löki is ki az elsőt. És a harmadik és így tovább.
Üveges szemmel nézem.

Pörögnek le a vérgyöngyök a lábamon és én nem akarok lekésni.
Ráhajolok magamra és lenyalom őket.

Tovább nyomon a körmeimet a húsomba.

Ez egy rohadás, egy fertőzés, ami úgy elburjánzott, hogy hiába vágod le a végtagodat, ez tovább megy, és én szépen darabolom fel a testemet, remélve, hogy végleg megszabadulok tőle.
Darabolom magamat a hamis vágyak, érzelmek oltárán, miközben szépen lassan elfogyok.

A hulladék között kapirgálva.