Pihenés

Hazaértem, kinyitom az ajtót, ledobom a táskát, kiengedem a napközben szorosra lófarokba kötött hajamat, leveszem a kosztümöt és a kényelmetlen cipőmet, majd végre megszabadulok a melltartótól is.
Rózsaszín pizsamában ülök az ágyon. És bambulok.

Kell egy kis idő, míg átállok.
Mostanában egyre több.
Csak bambulok és várom, hogy elmúljon.

Elmúljon a rám nehezedő teher, ha csak pár órára is. Hogy előjöjjön a másik én, aki nyugodt és gondtalan.

Ki akarom élvezni minden pillanatát, mert tudom, holnap reggel 7 órától újra más leszek.

Elterülök az ágyon, háton fekve és nézem a plafont.
Szemem előtt pörögnek a napközbeni események. Ismét érzem, hogy feszülök, a felelősség súlyos terhe nyomja a mellkasomat, meg akarok szabadulni tőle.
Nem akarok felelősséget, nem akarok felelős lenni semmiért, ebben a pár órában nem.
Egyedül vagyok.
Karjaimat és lábaimat szorosan az ágyhoz szegezem. Olyan erősen, hogy úgy érezzem nem tudok mozdulni.
Imitálom, hogy ki vagyok kötve.

A mozgáskorlátozottság jó.
Ha nem tudsz mozogni, nem tehetsz semmit. Ha nem tudsz mozogni, nem rajtad múlnak a dolgok, nem vagy felelős a történtekért.

Annyi minden múlik rajtam, hogy úgy érzem szükségem van a mozgásom korlátozására, és arra, hogy ne én döntsek.

Egész nap döntök és befolyásolok.
És a nap végére olyan szinten telítődök saját magam erejével, dominanciájával, hogy mint egy terhes púpot dobom le magamról, hogy fekhessek, mozdulatlanságot "színlelve", a felelősségmentességben úszkálva, várva, hogy más mondja meg mi lesz, hogy lesz. És én boldog vagyok, mert a testem és a lelkem könnyű.

Alulról nézni felfelé.
Átadni az irányítást.
Uralva lenni.
Lent maradni, subnak lenni. - legalább másnap reggel 7-ig.