A redundáns elemek csökkenése

Itt van újra egy téma, ami foglalkoztat, régóta, de még sosem írtam vagy mondtam ki, magam is kíváncsi vagyok mi sül ki belőle, illetve hogy egyáltalán sikerül-e érthetően megfogalmaznom.

Aki élményblogot vagy szaftos sztorit szeretne olvasni, azt kérem ne is olvasson tovább, mindenkit biztosíthatok arról, hogy ez egy ugyanolyan elmélkedős félig érthetetlen valami lesz, mint az előzők.

Az élet minden területe tele van redundanciával, tapasztalataim szerint a bdsm is.

Előkaptam ezt a szót, mert szeretem, mert diplomatikus.

A redundáns elemek csökkenése pedig egyenes áranyban van az idő múlásával.
(Ezek ismét az én tapasztalásaim, lehet másoknál másképp van.) :

Minden bdsm alapú kapcsolódásom első szeánszai/alkalmai bővelkedett, túlcsordult, áradt.
Úgy indult, hogy mindennél is több volt benne, tele volt. Hosszú beszélgetések, szerepek, szerepjátékok, érzelgősség, sokszor művi jelenetek az izgalom fokozásáért, művészeket megszégyenítő érzelem és vágy kinyilvánítás, minden hosszú, bonyolult, és túlmagyarázott.

Minden meg vagy magyarázva, definiálva, ki kell mondani, muszáj mindent kimondani, hiszen ezzel stimuláljuk egymás agyát és ez csodálatos.
Lenyűgözzük egymást, megértetjük magunkat egymással, odaadjuk az agyunk egy darabkáját, itt van, csócsáld, elemezd, ez vagyok én, érts meg és élvezd.

Elsőként egymás agyát stimuláljuk, mert ez az amiből az igazi vágy születik.
Ezek az elemek kellenek, ez fokozza, formálja a születendő csodát, ami két ember között kialakulhat.
Ez egy nagyon szép és izgalmas szakasz.

Aztán múlik az idő.
A két fél összeszokik, ezekre már nincs olyan nagy igény, jóllakunk, tudjuk, ismerjük a másik gondolkodását, vágyait.
És ekkor ezek a redundáns elemek (vagy ahogy a szakirodalom definiálja: felesleges elemek) szépen elkopnak.
Minden tiszta, magától értetődő, nincsen szükség szavakra, nem kell mindent megmagyarázni, definiálni, megrágni és filózni rajta.
Minden magától értetődő. Nem kell kifejezned magad.
A szeánszokat pillantások, mozdulatok vezénylik.

És erre a szakaszra mondják az emberek, hogy csoda. Két test, két lélek szavak nélkül megérti egymást.

Vajon ez tényleg az? Nem tudom eldönteni.
Akárhogy is nézem, nekem ez egy lefelé ívelő görbe.
Nem csordul túl már, megnyugodott, tiszta és egyszerű.
Nincs szükség töltelékre.

De nekem a töltelék nem felesleg, szűntelen túl akarok csordulni, beszélni, kifejezni magam, adalékanyaggal tömni az egészet, ami sokszor teljesen felesleges és művi, de miben másban ha nem ebben éli ki az ember a színpadiasságot?

Ezek valóban redundáns elemek?

Mindkét szakasz szép.
De vajon melyik ragad meg az agyadban?
Minden elmúlik egyszer.