Senkinek senkije

Világ életemben arra törekedtem, hogy ne legyek senkinek senkije igazán.
Szent a békesség, ahogy mondani szokták.

Sosem voltam egy finom lélek, elég keményre sikeredtem. Mindent magamnak akartam megteremteni, még véletlenül sem akartam bárkitől függeni.

Viszonylag hamar rájöttem, hogy a magam társaságát élvezem a legjobban.
El is terveztem, így fogom leélni az életet, magammal, magamnak.

Szeretem magam, tudom, hogy jó ember vagyok, tisztességes, jószándékú.
Szeretek időt tölteni magammal.

Na de az ember társas lény. És vannak szükségletei.
Akárhogy is harcolok ellene, az érzés szűntelen előjön.
Megpróbáltam stratégiát váltani.
Megfogalmazódott bennem egy gondolat. Valakivel egyedül lenni.
Vele, de mégis egyedül. Milyen tökéletesen hangzik...

Ha voltak is viszonyaim, szex után azonnal jött az érzés, hogy mennem kell, nem maradhatok ott, egyedül kell lennem, hiszen úgy a legjobb nekem.

Egy csodálatos első bdsm szeánsz után aztán... Feküdtem pihegve, még összekötözve az ágyon. Elfordultam tőle, néztem a falat. És vártam a jól ismert érzést, hogy menekülnöm kell.
Nem jött.
Olyan nagyon csöndben volt, hogy szinte ott sem volt.
Vele voltam, mégis egyedül.
A mai napig emlékszem, hogy teljesen megrökönyödve azt mondtam: nem értem, nem akarok haza menni.

Ott tapasztaltam meg ezt a csodás érzést először és utoljára. Mert annyira tökéletes volt, hogy tudni lehetett, ez is múlandó.

Félreértés ne essék:
Maradok anyám lánya, apám lánya, testvérem testvére, szomszédom szomszédja, főnököm beosztottja.

De

Ma még a szubod vagyok, holnap már nem.
"Holnap" már más a szubod. "Holnap" már másé vagyok. És ez így megy tovább és tovább.
És akiben ez tudatosul, az sosem lesz senkié igazán.
Soha.
Egy része talán. De sosem az egésze.

Így vessük bele magunkat valami újba...