Mert aki végképp senkié, az mindenki falatja

Hát ez a fejezet is elkezdődött.
Ez itt az első.
Nem vagyok a szavak embere. Legalábbis ilyen szavaké.
Attól tartok, ha megosztom a gondolataimat, valamit veszítek magamból, eladom, elveszik, értéktelenné válik.

Ezért most először, első lépésként, más szavait használom.

Magamnak írom, mint valamiféle naplót, hogy lássam később, miből mivé fejlődtem.

Ennél jobb kezdés nem is lehetne. Innen indulok:


"Mindenki táplálékaként,
ahogy már írva van,
adom, mint élő eledelt,
a világnak magam.

Mert minden élő egyedűl
az elevenre éhes,
lehet a legjobb szeretőd,
végül is összevérez.

Csak hányódom hát ágyamon
és beléreszketek,
hogy kikkel is zabáltatom
a szívverésemet!

Miféle vályu ez az ágy,
ugyan miféle vályú?
S mi odalök, micsoda vágy,
tündöklő tisztaságú!

Szünetlen érkező szivem
hogy falja föl a horda!
Eleven táplálék vagyok
dadogva és dobogva.

Eleven étketek vagyok
szünetlen és egészen;
emésszétek föl lényegem,
hogy éhségtek megértsem.

Mert aki végkép senkié,
az mindenki falatja."

Az utolsó két sort levágtam, mert az nem én vagyok.
Illik-e ilyet tenni? Igen. Ez az én blogom. Az első.

És alig várom, hogy hónapok, évek múlva visszaolvassam.
Mert egy dologban biztos vagyok; itt vagyok, és sokáig itt is leszek.

Innen indulok.