Hard limit, határok, tabuk

Az, amit "megvilágosodásnak" hívunk, talán csak saját magunknak olyan elemi és erős hatás. Másnak valószínűleg alig érthető vagy átélhető. Nekem pár napja volt egy ilyen, bár talán korrektebb egyszerűen csak rácsodálkozásnak, ráébredésnek hívni.

És akkor a konkrét élmény, hátterestül... 🙂:

Jó sok tabum volt anno, hosszabb volt a "NEM" lista az "IGEN"-nél, s a Nem-ek listája tele olyan szavakkal, amelyeknek a jelentését is alig értettem, más kifejezésekről elképzelésem ugyan volt, saját megélésem csak minimális vagy semmilyen.
A lista elemei szépen csoportosultak át egyik oldalról a másikra, de sohasem erőszakos "majd én megmutatom neked, hogy igenis szereted", vagy pláne "azért csináljuk, mert nekem jó, te meg szub vagy, tehát elfogadod" hatására.

Volt olyan tárgy vagy játék, amit félve, de kíváncsian fogadtam, volt, ami ellen elkerekedett szemmel, undorodva és döbbenten tiltakoztam amikor először szóba került ("Na NEE, van, aki tényleg ilyet akar, csinál, elvár, vagy egyáltalán, FELTÉTELEZ, hogy vki más ilyenben partner legyen??!!"), hogy aztán később szégyenkezéssel vegyes türelmetlen izgalommal várjam, hogy sor kerüljön rá....
Volt sok olyan, amelyekkel kapcsolatban soha korábban fel sem merült bennem, hogy akár minimálisan is izgató lehet a szubmisszív fél számára, és kizárólag a Dom (kellően el nem ítélhető :D) , fura és nem túl szimpi fantáziájának tudtam be :D.

Pár napja "határkodtunk" kicsit a partneremmel, felemlegettük a tabukat, hard limiteket, azt, hogyan húzom én meg ezeket, ő hogyan figyel rájuk, mi kell ahhoz, hogy átléphető legyen, milyen (kétirányú) kommunikáció szükséges ahhoz, hogy valóban működjön, sérülés és sértés nélkül.

Mert ráadásul nekem kell a komfortzóna-átlépés, a határfeszegetés, sőt azt is szeretem, ha ez meglepetésszerű - és mégis úgy, hogy valódi tabu, "hard limit" ne sérüljön. De ahhoz, hogy ez tökéletesen megvalósuljon, az előbb említett "kommunikációnak" van még pár feltétele: az, hogy ne csak őszinteség, ne csak odafigyelés legyen, de önismeret is, és bátorság a valódi vágyak és a valódi Nem-ek felvállalásához egyaránt.

És akkor, ott a beszélgetés közben rájöttem, "megvilágosodtam", mi az én igazi hard limit-em, határvonalam:

Az, hogy a másik fél bármit, bármilyen nehéz, vagy fájdalmas, vagy megalázó dolgot tesz / indít el, ott legyen benne a tisztelet és a féltés az ember iránt, aki vagyok.
EZ az, amit tényleg soha (sohasohasoha) nem lehet átlépni.

(Hogy ennek kell lenni az alapnak? Igen, tudom. De azt is látom, tudom, olvasom - néha direktben, néha csak a sorok között - mennyire nincs így rendkívül sok esetben. És bár nekem valóban ez az alap, így még sosem fogalmaztam meg magamnak).

Minden más határ, minden limit, minden tabu esetleges számomra. Lehet, hogy tegnap taszított, ma vonz, lehet, hogy egy hete izgatott, most valamilyen testi/lelki ok miatt gázul hat.
Minden vágya, kívánsága, és az én minden valós vagy még csak elképzelt vágyam, fantáziám: tanulási folyamat, játék, próbálkozás, új csoda, talán megvalósítandó, talán későbbre való, talán soha meg nem történő... De mindről lehet beszélni, foglalkozni vele, behozni legalább gondolati síkon.

Határátlépés akkor történne (számomra), ha az a bizonyos tisztelet és odafigyelés sérülne. Ha az nincs, akkor viszont minden határátlépés.
Minden.
Egyetlen pofon, egyetlen csípés, egyetlen pálcacsattanás - de még egy simogatás és csók is akár.
(Szélsőségesnek és erősnek tűnik? Életemben egyszer csókolt meg valaki úgy, hogy nem akartam, fél óráig mostam utána a fogamat és köpködtem a mosdót, undorított, megalázott, sértett, magamat jobban utáltam, mint az illetőt ("miért hagytam?"). A határ nem kézzelfogható, nem egységesen meghatározható, még fizikai sérüléshez, mások számára is jól érzékelhető sérelemhez nincs köze).

Szóval igen, úgy gondolom, hogy a határátlépés ott és akkor történik meg, amikor nincs szeretet, tisztelet, odafigyelés.
Ha az nincs, akkor annak a másiknak bármi beleférhet.
Ha viszont megvan, nem csupán figyelni fog és tiszteletben tartani az általam húzott határokat, de ő maga fog megálljt parancsolni - akár hamarabb is, mint én mondanám, szólnék, mert ő érez rá, hogy túl gyors a tempó, és fizikailag vagy lelkileg nem állok készen.

Ennyit az én hard limitemről :-)