Feladatozós, második nap

BDSM Blogok » Blog - magicalgame » Feladatozós, második nap
06. 09. 20:13 | Megjelent: 150x
Meglehetősen zavarban vagyok. Szeretem úgy mondani a dolgokat, hogy mégse mondom, mutatva valamennyit, de elrejtve mégis azt, ami túlságosan feszélyez. Saját döntés, hogy most több konkrétumot árulok el, mint amennyit komfortosnak érzek.

Tehát, ott kezdődött, hogy adott egy feladatot.

Egy feladat, de négy nap – egyelőre. Minden nap anal plug-gal menni munkába, az elsőn dönthetek, hogy bent hagyom-e nap közben, a másodikon muszáj bent tartani, az utolsó kettőn ahogy beértem, ki kell vennem. És közben nulla önkielégítés, nulla elélvezés.
Volt már hasonló történet, de ott volt pár elég jelentős különbség mégis. Például, pontosan tudtam már akkor, amikor elmondta a tennivalókat, hogy mikor és hogyan lesz folytatás, ráadásul az időpont rajtam (is) múlt valamennyire. Láttam a folyamatot, láttam a végét, láttam, minek kell teljesülnie ahhoz, hogy végre-végre kielégüljek.
Most nem látom. Azt tudom, hogy a negyedik napon – valószínűleg… - kapok további infót. Infót, de hogy mire, arról elképzelésem sincsen.

Azt írtam, ott kezdődött, hogy adott egy feladatot.
Pedig talán ott kezdődött, hogy belengette, adni fog.

És én egyre jobban rápörögtem, a végén írtam is egy nyüszögős-provokatív blogbejegyzést erről… nem enyhe célzással a végén arra, hogyan masztizom addig is szénné magam, amíg végre jön a feladat. Nem tettem, és nem azért, mert már akkor elkezdtem ezt az önuralom-játékot. Hanem mert se testem, se lelkem nem kívánta, csak az eszem, az agyam mondta, hogy hééé, most kéne, most megteheted, később biztos, hogy ezzel (is) szívatni fog. De én nem így működöm. Ha lehet, ha szabad, ha nincs megkötés, akkor persze, kívánom a szexet. De úgy, hogy „na de most aztán feltétlenül csinálj jót magaddal, mert csak most, még egy fél napig, egy napig SZABAD, ezért feltétlenül használd ki”, na arra nem indul be a vágy. Aztán ott, akkor, abban a pillanatban, amikor meg elhangzik a feladat, és persze, természetesen, az is, hogy semmi nyúlkálás, rögtön beindul minden, érzem, ahogy minden pici sejtem ugrása kész állapotba hozza magát. Mert már nem szabad.

De nem is itt kezdődött.

Hanem akkor, ott, amikor rájött, mekkora fétisem nekem a várakozás. Igazából azt hiszem, egyszerre jöttünk rá, de nekem volt – gondolom – nagyobb újdonság. Hogy miközben a hétköznapi életemben nem egyszerűen utálom a várakozást, de szétfrusztrál, és a legrosszabbat hozza ki belőlem (a bizonytalan, elégedetlen, dühös, helyenként akár arrogáns énemet), addig a szexualitásban valami elképesztően jól hat rám, jól „működtet”. Nem csak arról van szó, hogy izgató várni az elélvezésre. Egy egész napon át, több egész napon át várni, mint most is – ez nem egy folyamatos, kellemes izgalom. Ebben volt már minden. (Erről a „minden”-ről még írok mindjárt). Sok jó, és sokkal több rossz. Fizikailag semmiképp se normális állapota a testnek ennyire befeszülve várni az élvezetet. És mégis, ad valamit, amit – amikor épp képes vagyok ép ésszel gondolkodni – nagyon jó megfigyelni magamon. Például azt, hogy mennyire képest vagyok az önuralomra akkor, amikor ehhez tényleg minden erőmre szükségem van. Ezt fogom még elemezgetni (mármint magamban, aztán lehet, hogy írok róla, ha összejön valami értelmes gondolat). De most inkább akkor végre a „minden”-ről…

Csak maga az, amikor reggel becsúszik a plug. Rögtön kétféle hatás. Az egyik a közvetlen, fizikai: élvezem, de kevés, jó lenne folytatni, jó lenne, ha picit nagyobb lenne, jó lenne, ha nem plug lenne, sok minden jó lenne, mindenekelőtt az, ha nem egyedül lennék, és nem egyedül csinálnám. A másik a „lelki”: az az egészen friss emlék az esti beszélgetésről, amikor kicsit sem segíteni próbált abban, hogy könnyebb legyen, hanem egy izgi beszámoló arról, mit is tehetnénk most együtt. Neki legalábbis lehet, hogy „izgi” volt. Én, széttett lábakkal, ráfeszülve a telefonra és az ágyra, ennél csúnyább szavakkal illettem magamban. Az „orgazmusterrorista” volt az egyik legkedvesebb közülük.
Aztán ma, nap közben. Ez volt ugye a második nap, tegnap totál saját döntés alapján tartottam bent, ma muszáj volt. És talán ezért, vagy talán az esti sztorik miatt, vagy mert ott dörömbölt bennem a hogyantovább?, de nagyon, nagyon sokszor készültem ki. Ami úgy nézett ki, hogy óránként mászkáltam ki a mosdóba, ahol persze nem csináltam semmit a pisilésen és azon kívül, hogy megnéztem a saját puncimat(?!), illetve nagyon óvatosan, aprólékos mozdulatokkal húztam le és föl a bugyimat, de tényleg semmi mást… Meg úgy, hogy a nap során négy-öt alkalommal jutottam el arra a pontra, hogy nem számít, nem bírom, amint legközelebb kikeveredek a mosdóba, masztizni fogok, vagy legalább megmutatom a puncimnak, hogy van ujjam, vagy az ujjamnak, hogy van puncim, ezeregy százalék, hogy örülni fognak egymásnak… És egy idegbeteg üzenet, amelyben írásban, de ordítva próbáltam a tudomására hozni valami olyasmit, hogy semmit nem tud a női orgazmusról, és rohadtul nem fair amit csinál…
De én meg mégis csinálom tovább magammal…

Tegnap este, amikor már végleg elbúcsúztunk és próbáltam elaludni, majdnem elküldtem egy utolsó utáni üzenetet. Azt akartam megkérdezni, hogy mi a büntetés, ha nem bírom tovább. Próbáltam kitalálni valamit, de rájöttem, bármi, ami eszembe jut, „annál jobb, minél rosszabb”. De még a tényleg „rossz”, abszolút önző, csak neki kellemes büntetések se lennének annyira ijesztőek számomra, mint az az egy – az, ha csak vállat vonna, és azt mondaná: „Semmi”. Annyira semmi, hogy borulna az egész, nem lenne több feladat, masztizhatnék vígan. És ahogy ez eszembe jutott, a kezem, ami akkor is, azóta is annyira szeretne végre belebújni a bugyimba (vagy csak lehúzni, és beengedni valami mást :D) , leesett a telefonról.

Hát, így voltam tegnap és ma. Holnap biztos könnyebb lesz.

Hozzászólások (4)

A hozzászólások belépés után olvashatók.