A türelem próbája – Első rész

A szoba meleg fényei puhán simultak a bőrömre, a gyertyák táncoló lángjai pedig finom árnyékokat rajzoltak a falakra. A bársonyfüggönyök alig mozdultak a kinti szellőtől, mintha a világ is visszatartott lélegzettel figyelte volna, mi történik itt, ebben a pillanatban.

Az ágy szélén ültem, hosszú lábaimat keresztbe vetve, és finoman megmozgattam a bokámat. A harisnya selymes érintése minden mozdulatomat követve simult végig a bőrömön, az anyag puha surrogása pedig tökéletes összhangban volt a csenddel. Nem siettem. Pontosan tudtam, hogy figyelnek.

Ő ott állt az ajtóban, háttal a falnak dőlve, mintha csak véletlenül maradt volna itt, de a tekintete másról árulkodott. Egyetlen pillanatra sem nézett el. A szeme megpihent a harisnyás lábamon, a bokám vonalán, a combomon, ahogy az anyag éppen csak elfedte azt, ami után a tekintete kutatott.

Egy mosoly bujkált az ajkamon.

– Nem szereted a várakozást, igaz? – kérdeztem halkan, egyik ujjammal lassan végighúzva a lábamon.

A férfi halványan elmosolyodott, de nem válaszolt.

Lassan hátradőltem, a kezeimet magam mögött az ágyra támasztva, és egyetlen kecses mozdulattal kinyújtottam a lábamat. A talpam éppen csak hozzáért a térdéhez, alig érzékelhető érintés volt, de pontosan tudtam, hogy elég ahhoz, hogy megfeszítse az állkapcsát.

– Türelmetlennek tűnsz – jegyeztem meg játékosan.

A férfi halkan felnevetett, és lazán hátrébb dőlt, mintha nem akarna túl gyorsan reagálni, mintha ez a játék nem lenne hatással rá. De én tudtam az igazságot.

– Talán csak kíváncsi vagyok – felelte végül.

A szemébe néztem, majd az ajkamba haraptam. A harisnya puha anyagát ujjbegyeimmel finoman meghúztam a combomon, de nem húztam le. Csak megmutattam a mozdulatot, elültettem a gondolatot a fejében.

– Gondolkoztál már azon, milyen érzés lehet egy egész napot egy ilyen harisnyában tölteni? – kérdeztem halkan. – Ahogy minden lépésnél hozzám simul, ahogy minden mozdulatom beleivódik…

A férfi tekintete sötétebbé vált, de még mindig nem mozdult.

Ezért imádtam ezt a pillanatot. A várakozást, a feszültséget, a tudatot, hogy a határmezsgyén egyensúlyozunk, és csak én döntöm el, mikor billenünk át a másik oldalra.

– Szerintem szeretnéd tudni, milyen lehet igazán közelről… – folytattam, és finoman végighúztam az ujjam a bokámon.

A férfi nem válaszolt, csak enyhén előrehajolt. Egy apró mozdulat, mégis mindent elárult.

Ekkor lassan újra kinyújtottam a lábamat, de most nem vontam vissza. A talpam puhán simult az ölébe, a harisnya finoman csúszott a nadrágján.

A férfi lélegzete alig hallhatóan akadozott meg, de a kezét még mindig nem mozdította.

– Jól nevelelt vagy – jegyeztem meg játékosan. – Más már rég hozzám ért volna.

A férfi halványan elmosolyodott.

– Azt hittem, szereted, ha valaki tud várni.

Előrehajoltam, és közelebb értem hozzá. Az arcom most már alig volt néhány centire az övétől. A szemébe néztem, mélyen, szándékosan.

– Ó, imádom – suttogtam.

És mielőtt még bármit tehetett volna, lassan, érzékien végighúztam a lábujjaimat a mellkasán, felfelé, egészen a nyakáig.

A férfi teste megfeszült, de még mindig nem mozdult.

Mélyen a szemébe néztem, és alig hallhatóan megszólaltam:

– De meddig bírod ki, mielőtt elveszíted az önuralmad?

A játék csak most kezdődött.