au revoir

Van az úgy hogy menni kell. Sőt rohanni!

De talán csak elsőre tűnnek úgy a dolgok mint ami elől szaladni kéne.

Mostanában kezdtem el megfogalmazni magamnak hogy milyen számomra a férfi. Sőt, nemcsak a férfi - a nő is. Régen arra vágytam, hogy megmentsenek, cipeljék a terheim. Most inkább arra, hogy ne tartóztassanak abban hogy megoldjam, amit meg kell és felnőjek a feladataimhoz. Mára már a felelőssegvállalás lett sexy és nem az aki menekül a saját érzései elől is, pláne nem előlem. Most már az a gondolat az uralkodó, hogy nem akarok olyannal lenni aki elől titkolnom kellene a gondolataim, az eszem, hanem aki ezt a szintet vonzónak, sőt minimumnak tekinti.

S közben ezzel egyidőben, rájöttem hogy csak egy kislány vonzza a kisfiúkat. Kezdem egyre jobban megérteni önmagam és azt hogy mire vágyom. Egyedül kitisztul a kép. Most már csak fenn kell tartani ezt az állapotot. Megtartani az elképzelést. Ahogy pedig jönnek az alkalmatlanabbnál alkalmatlanabb jelentkezők lesz egyre világosabb, hogy mi nem kell, mi az irány.

A játékos énem sosem nyugszik, szemtelenkedik, húzza a másik idegeit, de csak ameddig jól esik (nekem...na jó, neki is...kicsit talán tovább), szeret kísérletezni, önmaga és a másik határait tágítani. Mindezt viszont nem sokakkal egyszerre.

Most kicsit a magammal foglalkozás, a játék van előtérben. Nem veszek véresen komolyan semmit. Tisztelet és odafigyelés van, de bármit feláldozom magamból a másik kedvéért nincs. Reményeim szerint többé nem is lesz. Önmagunk szuverenitása egy nagyon fontos dolog. Nincs joga senkinek sem elvenni és nem érdemes átadni. Nincs belőle több.

Kihívás kell. És most én leszek az.

https://youtu.be/oIUveqb6kSA?si=egIJivABHojPOyDk