Saját kezem munkája.

Mindig is az alkotás mozgatott. Mindig is alkotónak vallottam magam. Főleg ha barkácsolásról, szerkezetekről és gépekről volt szó. Kisgyerekként nem színes formákat tuszkoltam azonos formájú nyílásokba, hanem volt egy roncs számítógép a szobám egyik sarkában, rajta egy csavarhúzó és azt szedtem szét és raktam össze minden nap. Hamarabb tudtam hogy kripton gáz van villanykörtében, mint hogy leszoktam volna biliről. Mindig érdekelt, mi hogy működik, egy távirányítós autóm se bírta 2-3 napnál tovább, mert szétszedtem és fúrót, csiszológépet csináltam belőlük. Egyedül ott romlott meg a technikával és tudományokkal való kapcsolatom, amikor eljutottam az oktatási rendszerben oda, hogy informatikát, és természettudományi tárgyakat kell tanulnom. Makacs voltam. Nekem ne mondja meg senki hogy mit csináljak, még akkor se ha eddig élveztem és magamtól csináltam. így nem csináltam.

Ez egy sajátos lázadásom volt a rendszer ellen. Az embereknek nem megparancsolni kell hogy mit csináljanak, hanem el kell érni hogy maguktól kezdjék el csinálni. Különben nem jönnek rá az ok-okozati rendszerre. Nem rájönnek és felfedezik a dolgokat, hanem megszokják és bemagolják. Lélektelenül, bemagolva, nem lehet alkotni, mert az nem a te munkád, hanem a rendszeré ami rákényszerített, hogy alkoss. A technika tankönyvben lévő fa spatula tutaj sem a te alkotásod. A könyv szerzőjé, te csak egy gép voltál aki megépítette neki a pontos utasítások alapján, de elképzelésed sincs, hogy mit miért oda tettél ahova tetted, mert nem te a te ötleted volt, nem te jöttél rá magadtól a működésre. Abba már sokszor nem gondoltam bele, hogy vannak komoly hibái a rendszernek, de ez a legjobb lehetőségem arra, hogy megtanuljak olyan dolgokat, amikre magamtól nem is gondoltam volna.

A gyerekkorom azzal járt hogy, sokkal jobban értettem a gépekhez mint az emberekhez. A gépek kiszámíthatóak, megbízhatóak, ha egy gép nem működik az nem a gép hibája, hanem az emberé aki készítette. Egy gép mindig tökéletes, hiszen azt csinálja amire való, az már más kérdés, ha az alkotó sem tudja mire való az alkotása, és rosszul használja. Tökéletes példa a Hitachi magic wand. A tervezői sose szánták szexuális segédeszköznek, egy egyszerű és rém primitív izom lazítógép volt a cél, amit majd az egész család használhat a nap végén. Az már más kérdés, hogy nem erre a legg alkalmasabb, már tudjuk jól mire való valójában.

A gép tökéletes, az ahogy használod nem biztos.

Ezzel a mentalitással nőttem fel, és kamasz koromra már elég nehéz volt más emberekkel, a többi gyerekkel kapcsolatot kiépíteni.

Ekkor adódott egy lehetőség. Össze köthettem az alkotási vágyamat, és a gépekbe vetett bizalmamat, egy számomra új úttal az emberekhez, a művészettel. Gimis koromra elkezdett érdekelni minden, ami vizuális művészet és gépek kellenek hozzá, (tehát nem ecset és ceruza) Elkezdett érdekelni a világítás technika, főleg a színházi és színpadi, a fényképezés, videó és filmkészítés, és elhatároztam, hogy ezt fogom használni ahhoz, hogy vissza térjek az emberekhez. Alkotni fogok, Alkotni fogok és méghozzá gépekkel, és az alkotásaim fognak kommunikálni az emberekkel, és érzelmeket fognak kiváltani másokban. Ezt neveztem meg a hídnak, ami vissza visz a társadalomba.

Most ezen a hídon járok több mint 10 éve. Nem tudom hogy mennyi van még hátra, de tudom hogy haladok. És minden egyes lépéssel egyre közelebb érzem magam a többi emberhez. Ma már az alkotás örömét érzem akkor is ha egy jót beszélgetek valakivel, és az alkotás örömét érzem, ha valakinek sikerült egy fergeteges és felejthetetlen élményt nyújtani, van hogy egy Hitachi, "nem rendeltetés szerű" felhasználásával. Érzem, hogy ez a saját kezem munkája.

És ezen az úton haladok tovább, egy viszonylag új hobbimmal is. A fétis és BDSM fotózással. Itt járok most, még nincs vége az útnak, hosszú még a híd, de érzem hogy erős, masszív, és elfog bírni engem amíg átérek.