Sokat jelentő mondatok

Van, hogy azért mondunk ezt-azt a másiknak, hogy kedveljen, kívánjon, szeressen. Ezek nem mindig érnek célba. És vannak mondatok, amik csakúgy, a semmiből hangzanak el, mégis sokkal mélyebben hatnak, őszintébbek és a másik valóban kedvelni, kívánni, vagy épp szeretni fog miattuk.

Az Ő száját is több olyan mondat hagyta el, ami azóta is az agyam hátuljában bizsereg, ami a bőröm alá hatolt. És a legszebb benne, hogy Ő ezeket azt hiszem igazán észre se vette:)

...

“Bízol bennem?” - Amikor először megkérdezte, az nem csak az izgató hangja volt a fülemben. Ott megálltam egy pillanatra és elgondolkodtam, mit is engedek meg Neki. Átjárt valami furcsa érzés, hiszen szinte védtelenül álltam Előtte, bármit tehetett volna velem. Bánthatott volna. De nem tette. Vigyázott rám, úgy, ahogy még senki. Valahol mélyen már akkor bíztam Benne, amikor először ajtót nyitottam Neki. Amikor beengedtem a kis lakásba... meg az életembe is. Amikor ott mögém állt és végigcsúsztatta a kezét a derekamon, le a fenekemre - most is érzem, ahogy a torkomban dobogott a szívem. És ott a bizalom apró szikrája már megvolt. Mert tudtam, bármikor mondhatok nemet, bármikor meggondolhatom magam, bármikor vége lehet. De nem akartam, hogy vége legyen, azt kívántam, sose hagyja abba és csak halk "igen"-t tudtam sóhajtani.

"Szégyelled magad az Urad előtt? De hisz az Övé vagy!" - Amikor ezt mondta, valami mélyen a helyére került bennem. A helyemre kerültem. Igazán sokat ad egy olyan emberi kapcsolat, amiben megélheted, hogy elég vagy. Mert nem az gyógyít, ha a másik a tökéletesnek állít be, ha azt hajtogatja, hogy te vagy a leg... Ami igazán hat, amikor megélheted magad teljes valódban - hibáiddal, esetlenségeddel, csúnya részleteiddel együtt - és valaki még így is a magáénak akar tudni. Ő úgy látja a testem, mint senki más. És nem bókol, nem szórja a dicséreteket. Mégis, most már engedelmesen nyitom szét a combojaim és teszem a hátam mögé a kezem, nem takarva el a testem. És van, hogy megfeledkezem magamról és csak vagyok. Ott, akkor, Vele. Biztonságban. Elfogadva. Mert igaza van. Az Övé vagyok. Az Övé szeretnék lenni. És ha Ő a magáénak akar, akkor mindenemmel együtt kell odaadnom magam.

"Vannak ám kedves pasik." - Teljes zavaromban álltam a zuhany alatt, miközben Ő finoman mosta le rólam, amit magából rajtam hagyott, miközben szinte mindenem fájt, elfáradtam, a használata nyomait láttam és éreztem magamon. Az agyam nehezen dolgozta fel, hogy az, akinek igazából semmi oka rá, így gondoskodik rólam. Hogy az, aki miután kedvére használt, mint soha előtte senki, úgy viseli gondom, mint soha előtte senki. Ő pedig csendes döbbenetemre teljes természetességgel reagált ezzel a mondattal. És igen, tényleg vannak kedves pasik, de én nem sokkal találkoztam. Olyannal meg főleg nem, aki mindenem akarja. Aki lát, amikor reggel behuppanok mellé az autóba csinosan, sminkben, ahogy randizni jár az ember lánya. Majd lát akkor is, amikor este elköszönünk, már smink nélkül, piros arccal, kócos copfba fogott hajjal, felrepedt szájjal, felfutott harisnyával. Aki a legnagyobb mélységekben is látni akar. Aki mocskosan, megalázkodva, szétesve is akar. Aki utána felemel, rendbe szed, összerak. Aki kíváncsi mindenre. Aki előtt nem kellene ilyen-olyan arcom mutatni. Csak magam.

...

Soha nem gondoltam volna, hogy ezt az érzést egy ilyen kapcsolódásban kapom meg. Nem is tudom hova tenni. Pedig csak élveznem kéne, nem?

Még nehezen hiszem el, hogy van ilyen.