A "daddy vibe"

Egy barátnőmmel nemrég hosszan beszélgettünk a daddy vibe-ról. Kamasz korunk óta ismerjük egymást és egészen hamar feltűnt, hogy bizony 17 évesen nem a helyes végzős srácok után csorgott a nyálunk. Ő az egyik osztálytársa apját nézte csillogó szemekkel, mikor egy-egy buli után éjjel hazafuvarozott minket. Én pedig izgatottan vártam, a csütörtök délutánokat, hogy a porillatú térképekkel tömött szertárban ülhessek földrajz fakton és igyam a tanár úr szavait.

Aztán a gimi végeztével, az egyetemen neki maradt a nagy szerelem, a vágyott daddy elérhetetlenné vált. Én meg kerestem, hátha lehet ezt úgy, hogy csak 5, vagy 8 év van köztünk. Vagy hátha lehet ezt úgy, hogy szépen szeretetben-szerelemben vagyunk együtt. Vagy hátha lesz olyan, aki idősebb ugyan, de nem a kihasználható fiatal lányt látja. Hát. Nem igazán jártam sikerrel én se.

A beszélgetésünkben most, 10 évvel az első szárnypróbálgatásaink után arra jutottunk, hogy daddy-nek lenni nem korfüggő, de anélkül nagyon nehéz hozni azt a határozott, de lágyan szerető, erős, következetes, de finoman gondoskodó karaktert, akire fel tudsz nézni, akiben meg tudsz bízni, aki a kezében tart téged és mindent. Mert bizony beértünk abba a korba, hogy még a huszonéves srácok is elérhetők, de már az apánk korú pasik is észrevesznek. És hát mi is őket. Még mindig. De nem lesz daddy minden ötvenes pasi. És igenis, van, aki 30 alatt is hozza azt az érzést! Mert ez valami nagyon mélyről fakadó, a személyiségben megbúvó kisugárzás. Az a férfi, aki egyszerre akar a tenyerén hordozni, a karjaiban kislányosan elbújhatok a világ elől, minden apró kis rezdülésem, gondolatom őszintén érdekli... és mellette tud úgy nézni, hogy mindenem összerezzen, hogy keményen rám szól, kijavít, tanít, nevel és egy fél mondattal a helyemre tesz. Aki kegyetlenül képes addig fenekelni, amíg a könnyem folyik, amit viszont utána két cirógatás közt ő maga csókol le az arcomról.

Nekem valami ilyesmi a daddy vibe.