Az én első sub dropom

Ha már általánosságban írtam a sub dropról, megosztom azt is, milyen volt az én elsőm...

...

Annyi minden történt a testemmel és a lelkemmel, hogy fel se fogom. Sokkal mélyebbre ment(ünk), mint azt sejtettem. És nem fájdalom vagy megalázottság terén. Azt érzem, hogy úgy tudtam elengedni magam, mint még soha. Most éreztem először, hogy tényleg odaadtam magam, hogy tényleg dőltek falak, oldódtak gátlások.

És ez nagyon intenzív élmény volt. Nagyon új. Nagyon sok. Olyan, amit nem hittem, hogy adhat egy ilyen "kapcsolat". Olyan dolgokat mozgatott meg bennem, amikről eddig nem is tudtam. Meglepett, milyen vagyok az ágyban, amikor - egyelőre ugyan csak pillanatokra, de - tényleg elengedem magam. Olyan orgazmusok rengették a testem, amik szintén nem, vagy igazán ritkán jártak át ezelőtt. Nagyon... más úgy együtt lenni valakivel, hogy képes, akár csak pár percre, de kikapcsolni az agyam, elcsendesíteni a gondolataim. Mert nem hagy neki teret. Mert még az is az övé, ahogy a testem rezdül, ahogy a levegő a tüdőmbe jut, ahogy a tekintetem Őt nézi.

...

Tanulság magamnak...

Az aftercare fontos és nem baj, ha többet, ha mást igénylek. De az én felelősségem, hogy ezt valahogy jelezzem (de mi van, ha nem vagyok olyan állapotban, hogy tudjam jelezni...?). Rendben van, ha szükségem van arra, hogy összebújjunk, hogy beszélgessünk, hogy "szeretgessen". És az se baj, ha nem tudok egy felöltözésnyi idővel később teljesen visszarázódni. Szükségem van arra, hogy a figyelem ne elvágólagos legyen. Hogy ne azt érezzem, hogy amíg odajutunk a pillanathoz, minden porcikám, gondolatom, a szempillám rebbenése is fontos neki és érdekli, majd utána csend. Nem bírom a csendet. Kell a "Vigyázz magadra!", a "Hiányozni fogsz!" és a "Hogy vagy, de tényleg?". Kell az érintés, a meleg elköszönés. Kell, hogy érezzem - az illatát, az utolsó csók ízét, az érintése nyomát a bőrömön és azt is, ami fájdogálva napokig ott marad velem emlékül. És nagy szükségem van rá, hogy tudjam, Neki milyen volt. Kell a visszajelzés. Nem egy, az ágyban elásított "jó volt". Hanem egy őszinte válasz. Szeretném tudni azt is, ha rossz volt, ha valami nem tetszett, ha olyat csináltam, ami nem esett jól. Mert jól, jobban akarom csinálni. Elég akarok lenni. És kell a megerősítés is. Nagyon. Tudni szeretném, mit élvezett, mitől remegett meg az Ő lába, mi az a kép, ami napokra belevésődött a fejébe.

...

Ez az írás nem ennek indult, de most, hogy szinte listába szedtem a szükségleteim, rátérek arra, amiről beszélni akartam. Arról, hogy nem hagyott ebben a rossz érzésben egyedül. Mert amikor én már érezni kezdtem az elköszönés előtt, hogy valami nem jó, nem mertem szólni. Mert hát mit is mondhattam volna? Hiszen semmi rossz nem történt, nem bántott, minden csodás volt, jobb, mint vártam, mint reméltem. Aztán hazafelé csak egyre nagyobb lett a csend. Ott maradt bennem a várakozás, hogy vajon eszébe jutok? De én nem zavarom... csak rá-rálesek a telefonromra, hátha még ő is ott van valahol velem ebben a közös kis világban. Aztán mikor éreztem, hogy a zuhany alatt könnyek gyűlnek, értetlenül álltam a testemben és próbáltam megtalálni, mi bánt. De nem leltem, az éjszakai forgolódás közben sem. És amikor reggelre se múlt el, sőt még rosszabb lett - tele voltam magánnyal, zavartsággal és közben bűntudatom volt, hiszen minden úgy történt, ahogy vágytam, miért vagyok elégedetlen?!, miközben mérges is voltam rá, mert nem adta meg azt, amit nem is kértem... Teljes kuszaság. Aztán végre beszéltünk. És amikor megkérdezte, hogy vagyok, kiszakadt belőlem. És azt hiszem az egésznek itt volt számomra a lényege. Mert ki lehet mondani ha valami nem jó. Mert elfér kettőnk között az is, ha valami rossz és nehéz. És ahelyett, hogy az lett volna a megállapítása, hogy ez az én bajom és oldjam meg egyedül, inkább érdeklődve, ott maradt velem. Nem ő oldotta meg. De ott volt. Őszinte odafordulással figyelt arra, hogy mi van bennem.

És azt hiszem emiatt egy következő alkalomba már megint máshogy tudok belemenni. Talán mélyebbre?