Gátlások, falak... III.

Az agyamban lévő gátakról már írtam, de ki kell másznom a saját gondolataim közül, ha ebbe tényleg úgy akarok benne lenni, ahogy arra vágyok.

És hát... kár tagadni, a gálásaim a testem körül is mozognak.

Arra vágyom, hogy teljesen meztelenül, szélésre nyitott lábakkal, mindenem feltárva adjam oda magam. Hogy tényleg mindent lásson, érezzen, használjon. Hogy felkínáljam magam. Közben meg zavarba jövök, amikor lekerül a ruhám. Hogy is van ez?

Bizalmatlanság, ez kétségtelen. De vajon magamban, vagy benne nem bízom eléggé?

Magabiztosság, önbizalom, önértékelés kérdése vajon mindez? Vagy nem érzem magam eléggé biztonságban és elfogadva?

Rávetítem a saját belső bizonytalanságom és az Ő fejébe gondolom, hogy esetleg nem tetszik neki, amit lát? Vagy talán Ő nem teremti meg azt a megtartó teret, amiben feloldódva tárhatom fel a testem minden zeg-zugát?

Magamban, a tükör előtt, utcán, barátokkal, idegenekkel, teljesen rendben vagyok a testemmel. Meg vagyok békélve vele. Látom és élvezem a szépségeit, de ismerem a korlátait, dolgozok a hibáin. De akkor miért ott fog el az elpirulós, arcomat eltakarós, kamaszlányos zavar, amikor a leginkább vágyom rá, hogy a testem használja, élvezze az, akiben amúgy úgy érzem, megbízok?

Talán mert ő úgy lát, mint senki más. Amikor összerándulok a fájdalomtól. Amikor a nyálam folyik. Amikor sikítok. Amikor könny gyűlik a szemembe. Amikor levegő után kapkodok. Amikor a lábai előtt könyörgök.

Amikor Ő ruha nélkül lát, nem a rendes-kedves-értelmes felnőtt nő áll ott. Hanem a nagyokat pislogó, bújva élvezkedő kislány nyúlik el alatta. Vagy épp a földrenyomott, meggyötört testű ribanc térdel előtte.

És ezt csak ő látja.

...talán ezért nehéz levetkőzni előtte...