Mentőmellény nélkül

Nincs biztonsági szó. Nem kérdezi, mit lehet és mit nem. Nem mondok nemet. Vagy ha le is gördül a nyelvemről ez a szócska egy nyögés és egy sikoly közt, akkor se áll meg. Csak amikor tényleg a határaimhoz értünk... vagy egy picivel messzebb...

Hónapokkal ezelőtt még azt mondtam volna, hogy ez felelőtlen. Lecsesztem volna magam, hogy baszki, kapj már észhez, ez nagyon nem oké! Kioktattam volna magam a határok meghúzásáról és okoskodó fejmosás közben megemlítettem volna a kölcsönös beleegyezés és az engedélykérés (lét)fontosságát. "Vigyázz magadra!" "Csak okosan!" "Légy észnél!" Ilyen és ehhez hasonló intelmek szaladtak volna ki belőlem a fejemet ingatva.

Most meg itt vagyok Vele és úgy élvezem, amit csinál velem, hogy nem ismerek magamra.

Nem az előre lefektetett szigorúan merev keretek, az ezerszer átrágott "mit szabad?"-ok és nem is a furcsán hangzó biztonsági szó léte adja azt az érzést, hogy jó helyen vagyok. Eddig ezek mentén kerestem a biztonságot és valahogy sose találtam igazán. Most meg mindezek valahol messziről néznek, miközben hagyom beleengedni magam olyan dolgokba, amikről eddig álmodni se mertem, hiszen csak titokban, magam előtt is szégyellve gondoltam rájuk...

Mert ez most valahogy olyan... magától értetődő. Az első érintésétől. Figyel. Megáll és néz. Élvezve fürkészi a reakcióim, a rezdüléseim. Furcsán biztonságban érzem magam Vele. Belemerülök. Nem nyakig, nem fülig. Egészen. Mélyen.

...

Mint amikor olyan mélyre úszol a vízben, hogy már érzed a tüdődben a levegő hiányát, a tompa nyomást a dobhártyádon, a bizsergést az ujjaid hegyében. És a vízfelszín felé fordulsz, látod a nap sugarait szikrázni. Kínlódva teszed meg a maradék távot, mire kibukkansz a vízből, tüdőd megtelik levegővel, agyad tisztul. Mennyivel igazibb élmény mentőmellény nélkül...