Nekem a bizalom

"Szeretem, hogy megbízhatok benned annyira, hogy hagyjam bántani magamat, hogy élvezhetem, hogy hatalmad van felettem, meg tudsz ríkatni, és mégis olyan figyelmes és kedves vagy, hogy utána megölelsz és biztosan tudni akarod, hogy testileg-lelkileg is jól vagyok."

/Sophie Morgan - Az engedelmesség naplója/

Sokat gondolkodtam azon, hogy is vagyok a bizalommal, mit is jelent nekem bízni valakiben. A mindennapi életben is nehéz kérdés ez, de a világom ezen szegletében még több rétege van.

Mert egy dolog bízni valakiben annyira, hogy a földre hullhatnak előtte a ruháim. Egy másik bizalom engedni, hogy a bőrömhöz érjen. És megint más bizalom kell ahhoz, hogy engedjem, hogy fájdalmat és gyönyört okozzon.

De nekem, azt hiszem nem ezek mennek igazán nehezen. Hanem megbízni annyira, hogy őszintén vállaljam magam, a vágyaim, az érzéseim. Ez a fajta kitárulkozás, meztelenség, ami nekem nagyon nagy feladat.

És közben... amikor sikerül, amikor megugrom ezt a gátat magamban... akkor lubickolva élvezem, ahogy átadhatom magam annak a mélyről jövő, ösztönszerű vágyódásnak, a mindent megremegtető érzésnek...

...

Bíznom kell ahhoz, hogy odaadjam Neki a az irányítást, hogy rábízhassam magam. Érzem, hogy Ő tudja, meddig mehetek el, még akkor is, amikor én már elvesznék a pillanatban. Olyan biztonságot ad, amiben odaadhatom magam Neki, amiben feloldóhatok, amiben elmerülhetek. A szigorú pillantások, a fájdalom, a könnyeim mögött ott van az a csendes bizonyosság, hogy vigyáz rám. Mert a bizalom nemcsak azt jelenti, hogy engedem magam vezetni. Hanem számomra ott az igazi mélysége, amikor elmondhatom a titkon féltett vágyaim, kimondhatom, ha valami sok, nehéz, küzdelmes és tudom, hogy meghallja, hogy érdekli.

Néha egy pillantásban benne van minden, ami nekem kell ahhoz, hogy bízni tudjak: az irányítás és a gondoskodás egyszerre.

És mégis. Ennek ellenére még magamban is nehezen mondom ki, hogy bízhatok benne... még félek, hogy mi van, ha mégsem...?