Utam

A történet valamikor nagyon rég itt ezen az oldalon kezdődött.

Évekig nagyon szép, mondhatni idilli állapot.

Találkozások, beszélgetések, tanítás, figyelem, szeretet.

Etalon szub, közös tervek, összehangolt profilok.

Tanítások színekkel, dallamokkal látni, esőben táncolni.

Majd történt valami, az addig egyetlen szubot/nőt kereső férfi megváltozott.

Azt gondoltam, minden az én hibám.

Próbáltam mindent, változni, elfogadni. Hiába.

Próbáltam kérni, könyörögni, hogy beszéljünk, beszéljük meg a dolgaink, hisz számomra az elmúlt hat év a mindent jelentette.

Intrikus, kritikus, olykor troll profilok s azokról érkező mocskolódó levelek, de ennek ellenére még mindig hinni akartam. 

Hinni a szép szavakban, az ígéretekben.

Mára a remény is szertefoszlott.

Majd az etalon szub s barát egy nem kívánatos személy lett.

De miért? Erre hiába kértem, nem kaptam választ igazán.

A szavak más értelmet kaptak.

"szeretlek", "kincsem" - elcsépelt s hazug szavak, üresek maradtak.

Kértem, ha szebbet, jobbat, vagy olyat talál aki többet, jobbat tud adni, szóljon mert szeretem annyira, hogy még örüljek is a boldogságának.

Még ez sem jött össze. Ezek szerint se nem szebb, se nem jobb de még a lábnyomomba sem ér, nem tudja vagy nem is akarja azt adni amit... 

Rá kellett jönnöm, volt aki a testem bántotta, míg ő a lelkem. Az érzéseimen tiport indián táncot lejtve.


Az etalon szubot letagadták, létét minden másban meghatározták, hogy az útra tévedő nyuszikák hisztijei csituljanak. Eleinte nem volt szabad nyilvánosan uramként titulálni, majd már írnom sem volt szabad az érzéseimről - mondván ne tegyem kirakatba az életünket - ez is csak része volt a játékának, a figyelem rólam való elterelésnek, hogy a nyuszikák puhítása egyszerűbbé váljék. 

Voltam etalon szub s etalon barát, ma egyik sem vagyok, csupán egy etalon barom aki hinni akart a szavaknak...

Bár azt gondolom az etalonom letagadni, bármi másban meghatározni... 

Nem tudja a barátságot egyetlen nyuszika, picike, sünike, boszika, kisvakond sem széttúrni - ebben is tévedtem. Az első bőrbilincsek mögül sunyin kukkoló, be s kilépéseket figyelő, blogoknál élenjáró lájkoló meg tudta tenni. S egyetlen momentum az ő szavával élve: "kölyköm"
Nos a kölykének  majd ugyan mit tanít? Azt, mit ő maga is meglépett, hogy ha nem talál magának megfelelőt akkor mások életébe piszkít bele? 
Azt hittem a barátság sok mindent felülír...
Tévedtem ebben is, hisz egy barát a szememben az alábbiakkal bír.

"Egy igaz barát ismeri a gyengeségeidet, 
de megmutatja neked az erőidet;

érzi a félelmeidet, 
de megerősíti a hitedet;

látja az aggodalmaidat, 
de felszabadítja a lelked;

felismeri a korlátaidat, 
de hangsúlyozza a lehetőségeidet."

(William Arthur Ward )


Az én történetem itt befejeződött egy időre. 

Nincs harag bennem csak mélységes fájdalom s csend, a színek kiszürkültek, megfakultak. A dallamok elhallgattak. A Teavirág elhervadt s meghalt ahogyan a lehulló virágszirom is. 

A pőre lélek vaspáncélt ölt, nincs helye az alábbi gondolatnak.

"Mikor azt érzed a legszebb öltözeted a férfi tekintete, annak a férfinak a tekintete aki előtt tudsz s mersz már mezítelen lélekkel állni, nincs szebb."

Az ajándékom szép volt, talán igaz sem volt:

"Vannak emberek, akiket egy időre ajándékba kapunk, hogy elkísérjük élete egy szakaszán. Nem igazán azért, hogy birtokoljuk vagy uralkodjunk felette. 

Meg azért sem, hogy tanácsainkkal megfojtsuk. Néha csak azért, hogy menjünk mellette. Átláthatóan.

Az igazi találkozások pillanatában belopakodunk egymás életébe, és a lelkünk jót ücsörög egymásnál. Ugyanarra a dalra rezdülünk. Érezzük egymást.

Az emberek azt mondják, hogy nem szeretnek szenvedni. Én mégis szeretek. Szeretem, ha valaki eszeveszetten hiányzik. Ha ott lappang az a torokszorító érzés minden porcikámban, hogy mindent odaadnék abban a pillanatban, hogy újra találkozzak vele. Érezzem újra ugyanazt a dallamot a lelkemben.

Az ő dallamát és az ő rezdülését. Van ezekben a találkozásokban is valami nagyszerű és megdöbbentően furcsa. Az élet összehoz két embert itt vagy amott, mintha a véletlen játéka volna csupán, aztán összeköti őket egy láthatatlan szövedékkel. Hogy aztán sohase felejtsük el azt a dallamot, azt az illatot, azt a hangulatot, amit elénk terelt, és azokat az érzéseket, amiket a lelkünkbe csempészett."

A név marad, a lap marad, hogy legyen emlék egy talán sosem volt etalonról, hogy legyen bors az orrok alatt kik magukra ismernek. 

S tanulság? Az nincs... vagyis egyetlen dolog, hinni soha senkinek sem szabad...