A rítuálé ereje

Egy mély beszélgetés inspirált megint arra, hogy elgondolkodjam a saját igényeimen és szükségleteimen. A bdsm részét képezik a rituálék és az én esetembe ezekre nagy hangsúlyt is fektetek. A mai beszélgetésben egy szintén szingli barátommal azon morfondíroztunk, hogy mi hiányzik az egyedülálló életünkből. Mindkettőnk független és egyedül él már egy ideje. Látszólag semmi szükségünk nincs egy másik emberre. De mégis vágyódunk mégis bennünk van a hiátus. Mikor a csend egy faltól falig feszülő semmitseérek. De az, hogy valami hiányzik nem feltétlenül egyenlő a boldogtalansággal. Csak egyszerű tény, hogy vannak dolgok, amelyeknél a felejtésnek beköszönt az a különös iróniája, hogy miközben már elmúltak folyton mégis gondolunk arra, ami már nincs. Hosszas okfejtések után, hogy mennyire jó is az önálló létezés és szabadság, arra jutottunk, hogy mindkettőnknek hiányoznak a párkapcsolattal járó rítusok.

Mi is pontosan ez?

 A Wikipédia szerint a rituálé (latin: ritus) vagy szertartás vallási vagy szekuláris összefüggésben szabályszerűen és előre megszabott rend szerint ismétlődő cselekmények, amelyek sokféle célnak kívánnak eleget tenni, így még tömör áttekintésük is képtelenség.

 Ha belegondolok ezek az életemben eleinte teljesen tudhatatlanul megjelentek. A környezetem által belém plántáltak. Aztán voltak olyanok, amiket tudatosan építettem be a kapcsolataimba. Számba vettem, hogy melyek azok a rítusok, amik hiánya visszhangként verődik vissza a mindennapok szürke szirtjeiről.

Az egyik legelemibb ilyen, az, amikor hazaérkezem. A puszta tény, hogy engem otthon az előszobában térdelve várnak már melegséggel tölt el. Ahogy kinyitom az ajtót és ott a várakozással teli csillogó szempár. Pontosan, mint egy kutya, aki várja haza a gazdáját. Az öröm, amikor meglátom. Érzem a törődést abból, ahogy megcsókolja a cipőmet és lesegíti rólam őket. Ahogy mindig pont ugyanúgy beleszimatol. Aztán a tiszteletteljes lábcsók a lábfejemen. Közben végig simítom a kobakját és hozzábújok. Az, amikor egy térdelő szolgát így ölelek át fantasztikus érzés szinte belebizsergek.

Amikor máshol, akár az utcán találkozunk össze, akkor kézcsókkal köszöntött én pedig mindig élénk rúzst viseltem. Imádom, hogy sokszor megnézik a számon a vörös rúzst vagy épp a vibráló pinket. Kívánatosnak és kacérnak érzem magam tőle. A rituálé elemeként pedig a nyakára leheltem billogként az ajkam lenyomatát. Bárki, aki látja tudja, hogy ma velem találkozott és hozzám tartozik. Szerettem mikor a párommal reggel elváltunk egymástól és a nyakán díszelgő rúzsfolttal ment a munkába. Mikor rákérdeztek mindig viccesen felelt, Oh csak a barátnőm rajtam felejtette a rúzsfoltját.

Azok a sima szimpla együtt töltött esték, ahogy filmet néztünk és közben a lábaim rajta pihentek. Masszírozta őket. Olyan apró szolgálat, kis jól eső közös együtt töltött percek öröme. Volt időszak, hogy arra belső indíttatásból arra jutottunk, hogy film helyett könyvre váltunk. Imádta a hangom így az ölébe kucorodva hangosan olvastam neki akár órákon át. Aztán megbeszéltük ki mit gondol az felhangzott dolgokról.

Amikor koncertre mentünk mindig mögöttem állt és átkarolt. Megvédve a kéretlen érintésektől vagy lökésektől. Vigyázott rám mindig, hisz ez volt a dolga. Az pedig, hogy táncikáltam és a testem rezdülései az ő testéhez értek pedig fizetség volt a szolgálatáért. Imádtam ilyenkor a karjai közt énekelni és átadni magam a zene ritmusának. Az utcán mindig úgy sétált velem, hogy védve legyek. Előre engedett és kinyitotta mindig előttem az ajtót. Figyelt rám, hogy ne keveredjek el a tömegbe és ott lehessen mellettem. Egyszer elsodródtunk egy hatalmas tömegben egymástól és hangosan a menekülőszavamat kiálltattam. Nagyon gyorsan megtalált és megnyugtatott. Ritkán mondtam ki a menekülőszót eddig a hiszen minek is az egy dominának. De például ott és akkor nagyon hasznosnak bizonyult.

Az étteremben mindig kihúzta a székem és csak akkor ült le ha én már kényelembe helyeztem magam. Az asztal alatt pedig sokszor pihentettem a lábam a lábfején kissé meg megtaposva, hogy romantikussá varázsoljam a pillanatot. Apró érintések, amiktől tudtam, hogy egyből a helyére csúszik vissza. Szerettem, hogy nagy hatást gyakoroltam rá ezekkel még hosszú idő után is. Szombat reggelenként nem állítottam be a telefont csörömpölőre. Meztelenül szerettem aludni mellette mert kéjjel vegyített biztonsággal töltött el, amikor éjjel a bőr a bőrhöz simul. Sokszor megizzadt alvás közben és az a nedves bőr illat semmihez nem volt fogható. Nekem az volt az otthon illata.

Mindig előbb felébredt és a combjaim közé férkőzött, apró csókokkal kezdte majd belém nyalt és az élvezetre ébredtem. Ritmusra mozgott a csípőm és húztam egyre mélyebre magamba. Királynőhöz méltóan orgazmussal kezdtem a hétvégét.

Aztán a konyhában mikor együtt sürögtünk forogtunk. Ahogy a közös vacsorát ketten elkészítettük a közös kis playlistünkre és beszélgettünk, hogy kinek milyen dolgai voltak a héten vagy, hogy épp milyen terveink legyenek a jövőben. Emlékszem, ahogy megterített és gyertyát gyújtott, hol az erkélyen hol az étkezőben. Néztük az eget és kedélyesen elfogyasztottunk a közös kis alkotásunk megállapítva, hogy milyen jó szakácsok vagyunk.

Mikor külföldre mentünk egymás nélkül mindig bementünk a szexshopba és onnan vittünk szuvenírt a másiknak. Emlékszem egy szép bőr bilincsre, amit Lengyelországból hoztam. Gyakran viselte az egyik felét magán mikor mentünk valamerre. Akár csak egy étterembe vagy kiállításra. Finom volt és szolid. Csak egy egyszerű fekete bőr bilincs, de az értő kíváncsi szempár könnyen felfedezte, hogy milyen dinamika is jellemzi a kapcsolatunk mikor bezárul mögöttünk az otthon ajtaja.

Mindennapos ismétlődések, amikbe mindketten jelen vagyunk a magunk őszinte egyszerűségében a közösen eltöltött idő örömében, azt hiszem ez a valódi intimitás. Az igazat megvallva magamnak is beismerem, hogy hiányoznak ezek a rituálék. Vágyom arra, hogy egy 7/24ben ilyeneket alakítsunk ki. A rituálékkal átszőtt mindennapok fűszerezett izgalmát hiányolom. Az ismétlődésük olyan mélyen belém ívódig és átformál. Őszintén zavar, hogy a mai társadalomban már nem adunk a rituáléknak akkora szerepet. Lenézni a rituálékat nem a felsőbbrendűség jele, ahogy manapság ezt teszik. Hiszem, hogy pontosan a tudatlanságról árulkodik, mert a szertartások és az ünneplésük közelebb hoznak minket egymáshoz. Minden emberi kapcsolatra és a kultúrára is igaz, hogy végét jelzi amikor kivesznek a rítusok.

 "Elődeink jobb helyzetben voltak (...), mert belső konfliktusaikat kivetíthették és kidolgozhatták mítoszok és a hozzájuk kapcsolódó rítusok segítségével." Hankiss Elemér

Ezt a blogot Noelszkinek ajánlom, bár nem vagy fent az oldalon de tudsz a blogomról. Többet is, mint szeretnél.