Életem szakítása

Majdnem 20 éves sztori már, amit most megosztok veletek, de ahogy tudom, úgyis ehhez vagytok szokva itt a blogfalon. A százéves sztorikhoz. De talán ezzel megmutatok valamit. Hogy mire volt képes egy alig 20 éves nő és egy huszonpáréves férfi az ezredforduló után nem sokkal.

Akkoriban pontosan annyi szexuális kultúrával rendelkeztem, mint a rózsaszín papucsom. Úgy véltem, vagy működik, vagy nem. És ez bizony nem működött. Nagyon nem.

És egy nap ő volt az, aki ezt elsőként merte kimondani. Hogy nem működik a kapcsolatunk.

Emlékszem, mikor aznap a beszélgetésünk után - ami természetesen személyes volt - elmentünk sétálni. Ahogy sétáltunk a kecskeméti Vízműdombon, ahogy néha megfogtuk egymás kezét, aztán zavartan eleresztettük azt, ahogy kacagtunk, és aztán sírtunk is, mert tudtuk, hogy ez az utolsó nap, amit párként együtt töltünk. Hogy mennyi szeretet volt bennünk egymás iránt, szomorúság, hogy nem sikerült, felszabadult nevetés, hogy kimondtuk, megbeszéltük, újrakezdjük. Soha nem feledem azt a napot, és majd két évtized után is hálás vagyok érte. Pedig csak egy kis séta volt.

Aztán később, emlékszem, ő volt az, akit egyszer felhívhattam, hogy segítsen nekem leküzdeni a tömegiszonyomat, annyit kértem csak, hogy jöjjön velem a Malom Center megnyitójára és csak fogja a kezem. Fel se merült benne, hogy több lenne ez annál, hiszen ismert, tudta, hogy nincs. És exemként eljött velem, és fogta a kezem, és akkor nagyon sokat le tudtam tenni ebből a fóbiából. Emlékszem, milyen bátran és büszkén mertem bemnenni a tömegbe.

Akkor és ott, a dinoszauruszok korában, az ezredforduló tájt két huszonéves ember képes volt erre. Amire azóta se senki az életemben.

Hogy elfogadja azt, hogy attól, hogy valami nem működik, még a másik egy értékes ember, akit valaha, valamennyire, valamiért szeretett az ember. És méltón, emberként, sérelem és fájdalom nélkül váljanak el.

Nehezemre esik leírni, mit is gondolok a kapcsolatot érzés-szív és emberség nélkül megszakítókról, mert ez a blog nem nekik szól. Hanem annak a párnak a millióból, akik olyanok, mint F. volt. Akkor is, ha 40 év alatt ő volt az egyetlen. Létezik. Bár ez lenne a normális!

Ölellek,

L.