A dominanciához való ambivalens viszonyom

Régóta meg akartam írni ezt a blogot. De nem jött az ihlet. Egy komment formájában jó pár hete már megfogalmazódott bennem a dolog lényege, de az csak pár mondat volt. Most mélyre megyek. Vagy próbálok. Nem hiszem, hogy ezt a blogot valaha is jól meg fogom tudni írni. De szükségem van rá, hogy megtegyem.

Életem első és egyik meghatározó domináns férfija az apám volt. Fogalmam sincs róla neki volt vagy van-e köze a BDSM világához és ezt őszintén szólva nem is szeretném tudni, de a D/S közel sem csak ebben a közegben jelenlévő kategória. Mindenhol ott van a párkapcsolatokban, de még a munka világában is. Az, hogy milyen hangsúlyokkal, vagy mennyire érezteti valaki a dominanciáját és mennyire rendelődik alá a szubmisszív fél ez már nagyon változó dolog. Minden esetre gyerekkoromban az apám nem éppen azt erősítette meg bennem, hogy a dominancia milyen egy frankó dolog. Féltem tőle (a rend kedvéért leírom, hogy nem bántalmazott fizikailag), de amint elég idős lettem végleg fellázadtam és soha többet nem volt fölöttem hatalma. Ez odáig fajult, hogy 15 éves korom körül nagyon összevesztem vele és 18-19 éves koromig nem is beszéltünk. Elváltak a szüleim ekkor anyámmal éltem ő meg épp az elviselhetetlen harmadik feleségével. Ötéves voltam mikor elváltak. Anyám nem bírta elviselni ezért egy borzalmas és mocskos válás kellős közepébe csöppentem. De ez egy külön story. Viszont felnőttként kibékültem vele és mostanra elég jó a kapcsolatunk. Nagyon sok mindenben támogatott és támogat ma is. Ha lerobbannék az autóval ő lenne valószínűleg az első, akit hívnék. 

De azért a gyerekkori élményeim miatt, vagy csak mert olyan a személyiségem sosem gondoltam, hogy egy ilyen apám típusú hímsoviniszta fickóval valaha is összejönnék. Hovatovább biztos voltam abban is, hogy egy ilyen fickót én taszítanék a feminista dumáimmal. Hozzáteszem az apámat sem úgy kell azért elképzelni, hogy egy nőnek a konyhában a helyes és kuss, de azért sok megnyilvánulása van a dominanciájának, ami negatív, de ez egy csomó pozitív dologgal is jár. Pl. nála az nem fordulhat elő, hogy nem indul a felesége kocsija és ő tojik rá, majd a nő megoldja és elviszi szerelőhöz. Ő rögtön megcsinálja vagy ha nem tudja maga viszi el a szervizbe a feleségét meg munkába, ha már egyszer nincs kocsija és érte is megy. Minden esetre én az előnyei ellenére messziről kerültem a típust. Nagyon sokáig nem ez határozta meg a választásaimat. Nem így választottam férjet. Mondjuk azt egy percig sem bánom, mert lehet, hogy mint férfi és nő nincs már közünk egymáshoz, de a legcsodálatosabb apa a világon és nagyon örülök, hogy anno őt választottam a bizonytalan és veszélyes helyett. 

Abban az időben a másik opcióm, amiből az utolsó pillanatban kihátráltam egy komplikált szituáció volt. Jól ráéreztem, hogy rá nem lehet egy életet építeni. Aztán az a mód ahogyan hosszú évek barátsága és szenvedélyes szereleme után eltűnt az életemből elég szépen bizonyítja utólag az igazamat. Mindig jó döntéseket hoztam. Meg nyilván szerencsém is volt az életben, de jó helyekre kerültem. Jó munkahelyre. Jól is mentem férjhez még ha ez összességében nem is sikersztori abban az öregkorban a naplementében kézen fogva sétálós módon, de mint szülők és mint barátok jól együtt tudunk működni. Szomorú, hogy ha nem lenne a fránya talán freudi okokra visszavezethető vonzódásom a domináns férfiakhoz, akkor a világ legboldogabb házasságában élnék és nem kéne agyalnom azon, hogy miért nem bírom elviselni azt, ami annyira vonz. 

Amikor a házasságom kapcsolati értelemben véget ért és keresgélni kezdtem már csak erre a dominanciára mentem rá. Úgy voltam vele, hogy ha már úgysem izgat más szexuálisan akkor miért vacakoljak. Egy ideig azért még próbálkoztam vanília dolgokkal, de amikor már ott is csak ezt kerestem, akkor rájöttem, hogy vége azoknak az időknek, amikor a biztonságért cserébe lemondok a legmélyebb vágyaimról. Na ekkor jött a pixie. Itt kezdett bonyolulttá válni számomra az egész BDSM dolog is. Mert ugye korábban minden evidens volt. Kell a dominancia az ágyban és pont. Persze ez azért akkor sem volt ennyire geyszerű, mert aki az ágyban az, egyébként is az és ez surlódásokhoz vezetett, de lényegében sosem volt kérdés az, hogy elvesztem-e önmagam vagy sem. Nem engedtem egy fikarcnyit sem. 

Ne értsetek félre. Én nem a másik embertől féltem önmagam, hanem attól, hogy kivé válok majd. Mindig minden BDSM kapcsolatom során egyértelműen deklarálva volt, hogy a kapcsolaton belül egyenrangú felek vagyunk. Ebben sosem tettem kivételt és sosem fogok. De az apámtól elkezdve az összes domináns férfi, akit valaha ismertem és közel állt hozzám mindig, de mindig irányítani akart. Nem kimondottam engem csak ez a természetük része. De ez azzal is járt, hogy olykor engem is azt meg én nem tűrtem soha, mert halvány fogalmuk sincs arról mi a jó nekem. Én tudom, hogy nekem mi a jó. Nekem senki, de a világon soha senki nem mondhatja meg mit csináljak. (A szex és a BDSM-hez köthető játékok ez alól természetesen és már-már erősen kontrasztosan kivételt képeznek.) Egyszerűen akkor érzem magam és az identitásomat biztonságban, ha mindent én irányítok. Még mikor tartott a párkapcsolatom a férjemmel akkor is kb. mindig azt csináltam, amit akartam. Semmiben nem tűrtem egy szemernyi korlátot sem. De ő egyébként nem is próbált korlátozni. Talán ezért is szerettem anno annyira. Mindenben mindig benne volt, de soha nem próbálta meg rám erőltetni, amit én nem akarok. Persze olykor hisztikéztem, hogy sosem lep meg és mindig én találok ki mindent. Erre azt mondta, hogy engem nem lehet meglepni, mert nekem mindig csak azt van kedvem csinálni, amit én találtam ki és semmi más nem érdekel. Az a baj, hogy sajnos igaza volt. Tényleg ilyen voltam régebben. Jól ismert és feltétel nélkül elfogadott még most is elfogad, pedig gyűlölhetne is. 

Ha nem lett volna az a fránya szub identitásom, akkor minden tökéletes lehetett volna. De már a kapcsolatunk korai szakaszában is voltak azért jelek, amik akkor még nem voltak fontosak, de utólag beláttam, hogy van jelentőségük. Úgy 24 éves lehettem amikor a férjemmel (akkor még nem volt az) és apámékkal egy családi nyaraláson a sivatagban hülyültünk a terepjárókkal. Na de aztán egy nagyobb dombra nem tudtunk felmenni ezért ki kellett szállnunk, hogy a húgom pasija fel tudjon menni az immár majdnem üres autóval. Iszonyatosan forró volt a homok. Elkezdtem nyivákolni az akkor még nem férjemnek, hogy mennyire égeti a lábam. Erre ő közölte, hogy az övét is. Az apám meg, akinek nyilván szintén égette megfogott, felvett a hátára és felvitt. Az apám, aki annyiszor, de annyiszor bántott meg gyerekként és azért párszor felnőttként is. Ez a dominancia jó oldala. A férjem viszont békén hagyott nem baszogatott soha. Igaz leszarta, ha épp szar az autóm (az egyszerű dolgokat hosszas könyörgés után azért megcsinálta), de legalább mindig hagyta, hogy azt tegyek amit akarok. Van, aki erre rávágja, hogy az nem is szeretet, de én tudom, hogy szeretett. Valamilyen értelemben most is szeret, mert az imádott kislánya anyja vagyok, de ez más. Kicsit árulónak érzem magam, mert mellette gyógyultam ki a gyerekkoromban elszenvedett traumákból, mellette váltam azzá a nővé, akit szeretek. Azt hiszem azt az önmagam szerettem a legjobban, akivé mellette váltam, még ha őt egy ponton túl már nem is tudtam szeretni, mint férfit. Ha olyan apám lett volna, mint ő talán most a rózsaszín vanília álomvilágomat élném. Lehet akkor több gyerekem lenne és annyira, de annyira gusztustalanul boldog lennék, hogy attól már okádni kell. 

Felmerülhet a kérdés, hogy mi a bajom. Mit vekengek ezeken. Csak a szexben szeretem a dominanciát, arra kell korlátozni és kész. De ez nem ennyire egyszerű. A színjáték a szexben sem izgat. Anno még utolsó próbálkozásként megpróbáltam a férjemmel, de nem működött. Valaki vagy domináns vagy nem. A megjátszott dologok nem izgatnak. Aki meg domináns az nem csak a szexben az. Sőt lehet nem is csinál semmi BDSM-es bilincses verős kötözős cuccot az ágyban csak egyszerűen irányít, mert olyan. Na engem ez a típus vonz. Ez a típus pedig nem tudja kikapcsolni a dominanciáját meg bekapcsolni amikor nekem úgy kényelmes. Ez nyilván nem azt jelenti, hogy akkor szexrabszolgaként bánnak a nőkkel, mert nyilván nem. Nem randiztam elmebetegekkel. Csak egyszerűen ők tudják, hogy mit mikor kéne csinálni. Hova kéne menni. Nekem mit nem kéne csinálnom vagy máshogy csinálnom az életben. Nem mondom, hogy bárki tudott volna vagy akart volna bármire is kényszeríteni, mert ilyen nem volt. De ez az attitűd megvan. Egy ilyen kapcsolatban nincs az, hogy én kinézek egy éttermet és megmondom hányra megyünk, mert azt ő akarja. Meg lehet figyelmes és hoz egy csokor virágot vagy kinyitja a kocsi ajtaját, de képes lecseszni azért, mert az ember késik vagy sáros cipővel betrappol a lakásba (ilyet sosem tennék nem vagyok surmó). De a lényeg, hogy most komolyan nem tudom mit akarok én. Mert az egész mélyén ott van a vágy. A vágy egy férfifre aki megfogja a kezem és azt mondja „gyere velem, majd én vezetlek”. Aki tudja mi a jó nekem (legjobb az lenne, ha kitalálná, amit én kitaláltam) és abba az irányba terelne. Aki vigyáz rám és megvéd. Aki mellett nem kell irányítanom, mert bízom benne, hogy minden a legjobban fog alakulni, mert ő tudja. De közben meg féltem azt a nőt, akivé váltam. Mert én erre a nőre büszke vagyok. Nincs világra szóló karrierem, de egész jól keresek jó munkám van és soha egy helyre sem protekcióval jutottam be. Mindent teljesen egyedül értem el. Jó döntéseket hozok, jól menedzselem az életem. Megint fiatalkori élmény. Túl személyes már ez a blog, de nem érdekel ez már ilyen marad. Apával kihajóztunk a kis motoros hajójával a tengerre már messze voltunk a parttól. Nem nagyon vészesen, de kiúszni a nyílt óceánon nem lett volna egy életbiztosítás. A motor meg egyszer csak leállt. Nagyon hullámzott a víz. Dobálta a kis hajót. Már nem emlékszem mi volt, hogy tudtunk volna-e segítséget hívni vagy sem. Minden esetre ő bütykölgette a motort és aztán egyszer csak újra indult. De a legfontosabb az egész élményben az, hogy egy pillanatra sem féltem. Soha, amikor vele voltam, bármilyen volt is a helyzet mindig biztonságban éreztem magam. De ellensúlyozandó egy másik jelenet. Az esküvőmre tartottunk, ő vitt a helyszínre, hogy ott összerakjon a fodrász meg a sminkes meg a többi. Szóval a lagzi meg az evés még odébb volt, nekem meg be kellett kapnom pár falatot ezért beugrottunk egy KFC-be. Véletlenül menetközben a light kóla (ez fontos mert az nem ragad) kiborult az imádott kocsijában. Konkrétan leüvöltötte a 30 éves fejem az esküvőm napján. Jó persze bocsánatot kért, de akkor is. 

Most pedig itt vagyok pár évvel később és próbálom magam hova tenni a vágyaim kesze-kusza rengetegében. A BDSM szexuális része vágyakkal tabukkal az teljesen ok. Évek óta rendben vagyok vele. De az utóbbi időben rám törő vágy, amit az életembe belépő férfiak váltottak ki már teljesen más. Mert sokáig lázadtam körmöm szakadtáig a dominancia legártatlanabb szexen kívüli megnyilvánulása ellen is. Másik régi sztori. Egy volt pasimmal. Épp az ebédlőben ültünk és ettünk én meg kifejtettem valamiről a szokásos sarkos véleményemet. Nem emlékszem már a témára, de biztos valami feminista cucc volt, a lényeg, hogy elhagyta egy olyan mondat a számat, hogy „nekem senki nem mondja meg, hogy mit tehetek és mint nem”. Erre ő „egyél”! Mivel pont ettünk ezért tényleg bekaptam a számba egy falatot, amin nagyon elkezdett nevetni és évekig húzott ezzel. Engem se kellett félteni. Sohsem voltam egy nagy bagós, de régen még kocadohányozgattam. Ő viszont utálta a cigit én meg, ha vita volt vagy dühös voltam nem csak feszültséglevezetésként hanem, hogy bosszantsam képes voltam az éjszaka közepén rágyújtani és csak azért is úgy befeküdni mellé az ágyba. Ilyeneket csináltam. 

De egy ideje már nem lázadok. Nem mondom, hogy letettem a fegyvert, de már el tudok engedni dolgokat. Már képes vagyok elfogadni, hogy az legyen a program, amit a másik kitalált. Még mindig a körmöm szakadttáig veszekszem, ha úgy érzem nekem van igazam, de már tudok engedni abban, ami igazából nem is fontos és nyitottá válni új dolgokra, olyanokra amik nem az én fejemből pattantak ki. Ugyanakkor nem tudom képes leszek-e megélni mélyebben is ezeket a dolgokat. Mert annyira, de annyira kéne az a védelmező férfi, aki megfogja a kezemet és vezet, aki mellett nem félek ahogy régen a hánykolódó hajón sem, de ez lehetetlen, mert én nem bírom elviselni azt, ha valaki vezet és helyettem akar dönteni. Kicsit elvesztem és nem találom önmagam, nem tudom ki leszek az út végén, nem akarom elveszteni a valódi önmagam...