Fenekelés

Mikor máskor lehetne alkalmasabb, hogy írjak erről a témáról, mint most, amikor kegyetlenül sajog a fenekem. Így hát ezen a fülledt forró júliusi csütörtök estén a kellemesen hűs hálószobám csendjében visszarévedek kicsit a múltba. Mert ugye eddig is el kellett jutni...

Eszembe jutnak a kezdetek a régi szerelmem, akivel először próbálgattuk ki a BDSM-es fantáziáinkat. Lassan. Nagyon nagyon lassan, hiszen nem BDSM-nek indult. Nem tudtuk mi még az elején, hogy mi lesz az egészből. Én sem tudtam még, hogy a fantáziáimat rendes konszenzusos keretek között meg is akarom élni. De igazából még ha nem is volt ott semmi D/S azért a levegőben, a flörtökben mindig ott volt. Eszembe jut egy emlék, amit el is feledtem volna, ha később nem hozza fel annyiszor nevetve... Fent voltunk a tetőn egy kolléganőnk is velünk volt, én húztam az agyát szokás szerint, évődtem vele bár amúgy is rettenetesen szeretek trollkodni. Erre ő rácsapott a seggemre. Nem, nem megpaskolta, olyan iszonyat nagyot csapott rá, hogy rendesen meglepődtem, meg is jegyeztem, hogy ez azért nagyon fájt. Aztán évekkel később, mikor már nem csak évődtünk, mikor már nem csak simán szexeltünk, elkerülhetetlenül eljött az ideje annak, hogy rendesen el legyek fenekelve. Spoiler, ekkor még nem lettem rendesen elfenekelve. Kipróbáltuk egy övvel, de olyan gyengén csinálta, hogy igazából nemhogy nyoma nem lett, de fájdalmat sem nagyon éreztem. Aztán nem sokkal később az élet (egy nagy büdös frászt az ő döntése) úgy hozta, hogy egy időre eltávolodtunk a fizikai és lelki térben is, de valahogy megmaradt a kapcsolat. 

Teltek múltak az évek (jó nem olyan sok csak úgy kb. kettő) és az élet (egy nagy büdös frászt a mi vágyaink) úgy hozta, hogy visszatértünk egymáshoz a szexhez és akkor már komolyabban a BDSM-hez. Ezekben az időkben a fenekelés már elkezdett kemény lenni. Fakanállal toltuk általában. Illetve ő, én ugye csak elviseltem. Na meg marhára izgatott. Szerettem nézni utána a nyomokat, mindig büszkeséggel töltött el. Ezekben az időkben már nagyon elmélyedtem a BDSM-es témákban. Még nem regisztráltam pixie-re, de ami elérhető volt anélkül és nem volt túl suttyó azt elolvastam innen is. Ekkor találtam az egyetlen olyan BDSM regényt, amit jónak tartok és sajnos azóta sem került a kezembe olyan, ami megközelíti. Erről a témáról korábban már írtam blogot. Ebben a könyvben volt egy olyan élménye a főhősnőnek, mikor annyira keményen elfenekelték, hogy sírt. Ez engem nagyon izgatott már akkor. Az, hogy annyit kapjak, ami áttöri ezt a gátat. Voltak nagyon izgalmas kemény fenekelős élmények, de ez ebben a kapcsolatban nem történt meg. Aztán az élet (egy nagy büdös frászt az ő döntése) úgy hozta, hogy elment. Ezúttal örökre. A világom összedőlt és én előbb utóbb a pixie-n kötöttem ki. Hol máshol ugyebár? 

Jött új viszony (nem neveznék kapcsolatnak egy fellángolást) és jöttek új fenekelések, de azt a határt nem sikerült átlépni. Valahogy akárhogy fájt, akárhogy szenvedtem se a biztonsági szót nem mondtam ki se sírni nem sírtam. Pedig kemény volt, tényleg. Az egyik ilyen után rendesen lila volt az egész fenekem. De ennek a dolognak is vége lett én pedig még mindig nem éltem át azt, amire mindig kíváncsi voltam milyen lehet. 

Aztán lassan két éve már, hogy egy nyári estén ezt is megtörtént. Megcsillant a remény (nem csak egy jó kis fenekelésre). Emlékszem féltem kicsit, mint minden ilyen alkalom előtt. Ez benne az egyik jó dolog. Az az apró kis félelem, hogy fájni fog, de vajon mennyire, hogy bírom majd, ki kell-e mondanom azt a szót, amit nagyon, de nagyon nem akarok. Nem volt sok összesen 10 vagy 11 pálcával. Üvöltöttem vonaglottam a fájdalomtól, de nem mondtam ki. Nem akartam. De nem volt könnyű. Nem vagyok mazochista, nem bírom a fájdalmat. A verésben sokkal inkább a megalázó voltát, a büntetés jellegét élvezem. Azután eljött a pont, amikor sírtam. Nem egyszerűen sírtam úgy rendesen zokogtam a karjaiban jó hosszú időn keresztül és akkor ott végre megtudtam mit jelent egy ilyen verés, mint ahogy azt is, hogy bizonyos helyzetekben mennyire, de mennyire meg tud tőle könnyebbülni az ember. Mennyi, de mennyi feszültséget vezet le. Persze ennek volt némi hátránya is. Elkezdtem rendesen tartani a veréstől, de ez az idők során változott. Most valahogy úgy tekintek a fenekelésre, mint valami kemény de izgató dologra. Vannak napok mikor én magam vágyom arra, hogy most nagyon, de nagyon el legyek fenekelve, mert amikor a lelkem fáj belül, akkor annyira jó, ha helyette kicsit a testem fáj. Aztán volt olyan is, hogy egy ütés után ki kellett mondanom a biztonsági szót, mert egyszerűen nem voltam abban az állapotban. Viszont végre eljutottam oda, ahova akartam és most már csak az új (nem csak fenekelős) élményeket várom.