A BDSM és a DSM

Alig tizenegynéhány éve, hogy kikerült a DSM-ből az ún. szadisztikus személyiségzavar (SPD): tulajdonképpen azóta nem számít hivatalosan betegségnek az ilyen hajlam. A DSM ugyanis nem más, mint egy mentális betegség-lexikon: időről időre összeülnek az Amerikai Pszichiátriai Társaság ezen feladattal megbízott tagjai, hogy – a gyakorló orvosokat segítendő – összeállítsanak egy részletes útmutatót azokról a zavarokról, amelyeket ezek kikúrálni lesznek majd hivatottak. Ez a lista aztán olykor új elemekkel bővül, máskor meg épp ellenkezőleg: egy-két régebbi kimarad belőle - ez történt 2013-ban a fent említett SPD-vel is.

Szögezzük le rögtön, nagyon helyes, hogy így történt. Persze nem azért, mert ne lehetne nagyon is komoly aggályokat megfogalmazni e különös jelenséggel kapcsolatban; hanem azért, mert ezek az aggályok egyáltalán nem egészségügyi természetűek. Akármit gondoljunk a szadizmus felől: biztosan nem (mentális) betegség.  

Ami azt illeti, még az is elképzelhető, hogy az ilyesmi (mármint mentális betegség) valójában nem is létezik. Egy – egyébként magyar származású – jelentős hírnévre szert tett pszichiáter már könyvének címében is azt hirdeti: az elmebetegség csupán mítosz, semmi köze az "igazi" betegségekhez, a szervi zavarokhoz. Vagy hát legfeljebb annyi, hogy bizonyos orvosok rosszhiszeműen és tendenciózusan megpróbálják összemosni a kettőt.

Szász érvei kimondottan megfontolandóknak látszanak. Például, hogy elhunyt skizofrén betegek agyának vizsgálata során nem sikerült kimutatni semmiféle patologikus elváltozást, ami az elme betegségére utalna. Vagy az, hogy a mentális zavarokkal küszködő betegek között megdöbbentően magas azok aránya, akiknek egyáltalán nincs betegségtudatuk, és kifejezetten ellenükre van, hogy a szakemberek "meggyógyítsák" őket. Vagy akár az a tény, hogy az elmeorvosok olyan jogokat gyakorolhatnak, amelyeknek az orvosláshoz semmi közük, hanem sokkal inkább az igazságszolgáltatás kompetenciájába tartoznak: szabadságuktól foszthatnak meg másokat, vagy dönthetnek a büntethetőség kérdésében stb.

Az író egyenesen Semmelweis Ignáchoz hasonlítja saját misszióját: "Semmelweis szembeszállt azzal a hamis hiedelemmel, hogy a gyermekágyi lázat a rossz légköri viszonyok okozzák. Jómagam azzal a téves hiedelemmel viaskodom, hogy az evéssel, a szexszel, a szerelemmel, a dühvel, a kísértésekkel, az önkontrollal és az élet más kihívásaival kapcsolatos problémák: betegségek.” Persze, tanult elődje tragikus sorsából: jól tudja, mit kockáztat az, aki téves, de mélységesen bevett nézetek ellen száll harcba. Ezért van az, írja könyve előszavában, hogy bár már egészen fiatalon nyilvánvaló volt számára, hogy elmebetegség nem létezik, mégsem mert előállni teóriájával mindaddig, amíg olyan társadalmi presztízsre nem tett szert, ami megvédheti kollégái alantas támadásaitól.   

Lehet, a naivitásom az oka, de én azért hajlamos vagyok ennél némileg enyhébben megítélni a pszichiátereket/pszichológusokat, bár abban én is szinte teljesen biztos vagyok, hogy sokszor vaskosan tévednek. De a tévedésüket nem rosszindulat szüli: egyszerűen szükségszerűen következik az tudományuk lényegi deskriptív (leíró) jellegéből. Vagyis abból a nemesnek ható szándékukból, hogy az emberi személyiséget csupán leírják, és ne értékeljék: egy precíz raktáros módjára részletes leltárt csináljanak a psziché tulajdonságairól, de eközben egyiket se minősítsék értékesebbnek vagy hitványabbnak a többinél.

A baj csak az, hogy az ilyesmi alkalmasint lehetetlen: a pszichiáter is ember, és mint ilyen, tisztában van a jó és rossz közötti különbséggel. Ha nyíltan nem mondhatja ki, mit helyesel, kénytelen kerülőutakat találni: betegségnek nevezni olyan jelenségeket, amelyek nyilvánvalóan nem azok. Így lesz az egoista, érzéketlen, önimádó ember „nárcisztikus” beteg; a befolyásolható, gyerekes személyiség „kodependens”; az akaratos, másokon átgázoló alkat „machiavellista” , és így tovább, egészen a komikum határáig, vagy még azon is túl.

A pszichológia/pszichiátria legnagyobb fogyatékossága, hogy nem hajlandó tudomást venni az emberi gonoszságról. Ezért látszik számomra komolytalannak, felszínesnek ez a manapság olyannyira népszerű tudomány: ugyan, mennyit tudhat a világról az, akinek a látóterében ilyen hatalmas vakfolt takarja el a valóságot?